A sorozat egy négyhetes, emberkínzásnak is beillő szünet után tért vissza, ezúttal kis kitérőt téve a hetvenes évekbe – és micsoda visszatérés is volt ez!
Egy épület lebontásakor egy cementbe öntött hullára lelnek. A holttest egy híres maffiózóé, aki 1978-ban tűnt el váratlanul és nyom nélkül, ezért az ügy kitüntetett figyelmet kap. A probléma mindössze ott kezdődik, hogy az egyetlen ember, aki tudna segíteni a nyomozásban – és még hajlandó is lenne rá –, még mindig azt hiszi, hogy a diszkó korszakban járunk. Ez persze nem kedvteleníti el Castle-t, aki máris remek, ám kissé túlzó tervvel áll elő: hogy megnyerjék a tanú bizalmát, vissza kell neki hozni a hetvenes éveket. Mindeközben Martha gőzerővel azon van, hogy megtalálja a megfelelő virágkompozíciót Kate és Rick esküvőjére – ám minden ötletével erősen túllő a célon.
Bevallom először – mikor csak annyit tudtam róla, hogy életre fogják benne kelteni a hetvenes éveket – nagyon féltem ettől az epizódtól. Az ilyen ötletek ugyanis kétféleképpen sülhetnek el: vagy nagyon jól, vagy nagyon rosszul. A Castle egyszer már csinált egy hasonló tematikájú részt a negyedik évad közepén, ahol Rick egy negyvenes évekbeli magándetektív naplóját olvasva képzelte maga elé az ott leírtakat, saját magát és barátait helyezve a szerepekbe. Az az epizód az egyik kedvencem, mert wow, azt aztán tényleg jól összerakták. Itt viszont szinte már rettegtem, hogy nem lesz meg a megfelelő indok, hogy miért öltözzön mindenki kordbársonyba és poliészterbe – de hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal jelentem: megvolt a megfelelő indok.
Imádtam ezt a részt! Hozta az igazi Castle-feelinget, nem is tudom, mikor nevettem ennyit utoljára – és tette mindezt amellett, hogy egy kifejezetten komoly történetet mesélt el. A karakterek reakciói – Rick lelkesedése, Beckett folyamatos szemforgatása, Gates kifakadása, és még az is, ahogy Ryan és Esposito belevetette magát az ügybe – egy az egyben a helyén volt. A hatalmi helyzet ideiglenes változásáról már nem is beszélve – ugyanis kissé kattant informátorunk arról is meg volt győződve, hogy egy nő nem lehet hatalmi pozícióban, így lett Rickből pár napra Castle kapitány, Beckettből pedig „cupcake” (a pasas szerencsés, hogy minden testrészét megtarthatta).
Hatalmas dicséret illeti a jelmezeseket és a díszletépítőket is, mivel nem kis munka lehetett ezt összehozni – viszont biztos vagyok benne, hogy mindenki nagyon élvezte a projektet. (Főleg Nathan. És Stana. El sem tudom képzelni, hogy az a két imádnivaló idióta mit össze nem hülyéskedett a forgatás alatt.) Nagyon tetszettek a jelmezek – főleg Kate túlhímzett blúza és mellénye, valamint az utolsó jelenetben viselt narancssárga ruhája –, a díszletek a maguk undorító, szupermintás túldíszítettségükkel nagyon betaláltak.
Pár héttel ezelőtt kicsit panaszkodtam, hogy mostanában nem igazán sikerül összehangolni a főszálat a mellékszállal – na, most ez is összejött. A probléma forrása az, hogy Martha mindenképpen részt akar venni az esküvő megszervezésében, viszont mindig túlzásba esik – de nem is lehet minden feladattól megfosztani, mert azzal megbántják. Hát jön a kolosszális ötlet: rá kell bízni a kapitányság ’diszkóizálását’. Természetesen itt is hatalmas túlzásokba esik, de mindez olyan humorforrást jelent, hogy a néző végig fogja a hasát a nevetéstől. Itt jön a második dicséret a színészeknek.
A főszálat nézve is le a kalappal, mivel a megoldásnál valami nagyon bátrat, ám mégis nagyon odaillőt kockáztattak meg az írók – és be is jött nekik! Szóval jár a taps mind a hetvenes évekbeli vicces kitérőért, mind humor mögött megbúvó komoly történetért.
Azt hiszem, már említettem, de azért leírom még egyszer: már csak három rész van vissza évadból, így hát kezdek nagyon aggódni, hogy mi lesz hőseinkkel – ugyanis a Castle nem éppen arról híres, hogy kellemes hangsúllyal fejezi be a szezonjait. De ha a következő pár rész össze is töri a szívem – bár reméljük, hogy ez nem fog bekövetkezni –, akkor is legalább felidézhetem majd ezt az imádnivaló epizódot. Éljen a boogie!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback