Az alapkoncepció egész jó, sőt, voltak egész aranyos pillanatok, de a sztori még mindig nagyon fel van darabolva, a karakterek élete pedig már végképp hidegen hagy.
Egyetlen éjszaka eseményeit követjük végig, ahol senkinek sem egészen úgy alakul az estéje, ahogy tervezte. Christina másnap menne a Harper-Avery–díj átadójára, ezért az estét Meredith és egy üveg tequila társaságában akarja tölteni, ám barátnőjének a kórházban kell maradnia, hogy felügyeljen egy beteget. A rezidensek már éppen mennének haza, mikor Derek bejelenti, hogy aznap éjjel egy ritka műtétet akar megmutatni nekik. Callie és Arizona randira készül, ám végül Derek és Meredith gyerekeire kell vigyázniuk. A család, ahol mindhárom gyerek szívbeteg, újabb nehézségeken esik át, Bailey azon dolgozik, hogy meggyógyítsa Bradent, April és Jackson pedig nagyon csúnyán összekülönbözik egy süket kislány miatt.
Az epizód központjában ismét Christina állt, viszont ezt most legalább nem nyomták úgy a képünkbe, mint a múltkor, sőt, egész kellemesre sikeredett ez a történetszál. Igazából azt látjuk, hogyan készül életének egyik legnagyobb pillanatára, és ebben a felkészülésben a többiek hogy – vagy hogy nem – vesznek részt. Sikerült egész hűnek maradni a karakterhez, még az is a helyén volt, mikor a gyerekek segítségével próbálta összerakni a beszédét, az utolsó jelenet pedig egészen betalált – itt mutatkozik meg, kik is az igazi barátok.
Viszont itt jön be az, amit már többször mondtam: annyi a mellékszál, hogy egyszerűen elvesznek, nem lesz nyomatjuk. Olyan kevés hangsúlyt kapnak, hogy teljesen hidegen hagy, hogy Bailey totál fel van villanyozódva, hogy Alex dupla műszakban nyomja, hogy Derek is két végén égeti a dolgokat… Néha úgy érzem, mintha a szereplők szerződésében benne lenne, hogy nekik minden egyes részben szerepelniük kell, akkor is, ha ez teljesen hazavágja az egészet. Ha néha elfeledkeznének egy-egy karakterről, és kevesebb mellékszállal dolgoznának egy részen belül, máris sokkal egységesebb lenne az egész.
Ami viszont kiverte a biztosítékot, az April és Jackson. Persze, fenn lehet velük tartani a feszültséget, de karakterszinten baromi nagy hiba volt a házasság. Már az előző részben is volt némi súrlódás April fukarsága miatt, amit az alkotók még megpróbáltak elviccelni, ez a mostani vita viszont tényleg kiakasztott – egyrészt mert minek, másrészt pedig mert hülyeség.
Szóval bejött a sürgősségire egy süket kislány – süket anyuka, halló apuka –, akit megharapott a kutyájuk. Jackson felvetette, hogy esetleg meg kéne próbálniuk az implantált hallókészüléket, amit a szülők egyből elutasítottak. Jackson nem értett együtt velük, April viszont igen – és itt jön az, ami kiakasztott. Ugyanis Aprilnek volt egy olyan megjegyzése a vita során, hogy a süketséget „áldásként” kéne tekinteniük – majd gyorsan kiforgatta a dolgot, hogy itt nem is a süketségről, hanem a vallásról van szó, és hogy Jackson lenézi az ő vallását és hátránynak tekinti.
Oké, itt álljunk meg egy szóra! A vallásosságnak és a süketségnek semmi köze nincs egymáshoz, a süketség – egy betegség – pedig semmiképpen sem áldás. Én beteg emberek mellett nőttem fel, akik tudom, ha lehetőségük lett volna a gyógyulásra, azt kihasználják. Hallani, látni, járni jó, baromi jó, és ha valamelyikre nem képes az ember, az biztos, vissza/meg akarja majd szerezni ezt a képességet – és ha van erre mód, akkor azt ki kell használni. Azt, hogy ezt átfordították a vallásra, ami egy teljesen más dolog, vacak és értelmetlen lépés volt a készítőktől. April ugyanis azzal érvel, hogy Jackson cserélje ki a mondatban a „süketet” „keresztelőre” vagy „hittanra”. Az, ha valaki vallásos, nem hátrány, nem valami olyasmi, ami megfosztja az élet élvezésének egy szeletétől, és emiatt a két dolgot nem lett volna szabad összehasonlítani.
És itt látszik az is, hogy mekkora hülyeség is volt April és Jackson részéről ez a villámházasság. És most már komolyan azt kívánom, hogy írják ki Aprilt, mert a csaj már nagyon idegesítő – és emellett begyöpösödött és egydimenziós is.
Rohamosan haladunk az évadzáró felé, én pedig nagyon várom a nagy bummot, de lehet, hogy hiába. Sajnos ennek a sorozatnak a tízedik évadra már lassan kezd lejárni a szavatossága, és ezt rendesen lehet is érezni.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback