Mivel ma nagyon jó kedvem van és remélhetőleg ennek még a kolinet sem fog betenni, így megragadom a gyeplőt, felkapom a shotgunt és megyek FERTŐZÖTTET ölni. Igen, kedves kis díszburzsujok, a The Last of Us című remekműben ugyanis nem ZOMBIK vannak, hanem FERTŐZÖTTEK. Vagy nyugodtan kövezzetek meg, ha időközben az „infected” a „zombie” szinonimája lett.
Visszatérve pillanatnyi agyrémemből, először is nagyon boldog vagyok, hogy ezt a leírást kérték tőlem és nem orosz módszerrel – harapófogóval – kellett kiszedni belőlem, Joelékről, ha kell ódát is írok.Nos, kezdjünk is bele a mesébe: valamikor, az Úr 2013-ik évében kitör egy – poén, hogy a valóságban is létező, de csak a rovarokra veszélyes – fertőzés, ami először megőrjíti, később át is plasztikáztatja az embereket. Joel – rezidens hősünk – a saját és családja bőrén tapasztalta meg, nemcsak a fertőzöttek pusztítását, hanem az emberek kegyetlenségét is. Húsz évvel később meg már egy megkeseredett, mogorva vénember, aki élelmiszer és egyéb eszközök csempészéséből él. Addig, míg a nyakába nem kap egy tini titánt, Ellie-t, kinek temperamentuma, mint az orkán és szókincse, mint a kocsisé. És amúgy még fertőzött is, ám valamiből kifolyólag ő nem változik át dühöngő örülté és ez bizonyítja immunisságát. Ezt Joel hiszi is nem is, később azonban már több bizalommal fordul a lány felé, rég elfeledett – szigorúan csak – apai érzésekkel együtt.Viszont életük nem könnyű: találkoznak bekattant, mégis segítőkész szerelővel, embervadászokkal, kannibálokkal és az elmaradhatatlan fertőzött seregekkel.
Gondolom, már kezditek érteni, hogy miért is szeretem annyira ezt a játékot. A grafika első osztályú, az ijesztőbb háttérneszektől a hideg futkos a hátamon, de ez mind önmagában még csak annyit érne a játékpiacon, mint bankban az üdülési csekk. Ami méltán a legjobbá teszi a The Last of Ust, azok a szereplők és nem csak főhősök – bár ők is a kisujjukon elviszik az egészet – hanem úgy tokkal-vonóval a teljes szereplőgárda. Egyik emberibb, mint a másik, még ha tetteik alapján nem is gondolnánk őket annak, és néhol még saját embertársaik jelentik a nagyobb veszélyt sem, mint a fertőzöttek.Ha már fertőzöttek: mint azt fentebb olvashattátok elég érzékeny vagyok a zombi titulus ok nélküli kiosztására, és akkor is téptem a hajam, mikor azt olvastam a The Last of Us lényeiről, hogy zombik. Nem, nem azok. Téma lezárva. Viszont kárpótlásként itt is vannak eléggé veszélyes ellenfelek: külön rühellem a Clickereket, akik – kés hiánya miatt – néhol elég hamar átküldtek a másvilágra, de az óriási monstrumokba is volt, hogy a fél táramat belelőttem, mire hajlandó volt megmurdálni.
Végső ítélet: A The Last of Us büszkén nyugodtan ringbe szállhat az „évtized legjobb játéka” címért, és nem kukacoskodásból, de egy kezemen meg tudnám számolni azt, hogy kik lehetnének a méltó ellenfelei. Nem mondom, hogy tökéletes, mert olyan nincs, viszont a hibái is olyan minimálisak, hogyha valaki igazán beleéli magát, észre sem veszi őket. Méltán felkapott folytatásban pedig– amiről majd hamarosan szintén szó esik – a The Last of Us-Left Behindban Ellie fertőzés előtti életébe és cseppet sem veszélytelen kalandjaiba nyerhetünk betekintést. De ez még a jövő szele.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback