Sajnos eljutottunk arra a szintre, ahol már a sorozat erőseb b epizódjai is csak a „nem rossz, nézhető”–kategóriába esnek.
A történet az előző epizód után két héttel folytatódik: Braden, nem létező immunrendszere miatt, azóta is be van zárva az izolációs sátorba, a háromgyerekes család – ahol a nagyobb lány új szívet, a kisebbik pacemakert kapott nemrég – kisfiának állapota olyan szinte leromlott, hogy szinte csak a gépek tartják életben, és azok is már csak maximum egy hétig, hacsak nem kap új szívet. Persze új szálakat is felveszünk: egy idős, meleg, HIV-fertőzött férfi most készül odaadni egyik veséjét legjobb barátjának, aki ugyanezekkel a kvalitásokkal rendelkezik; Derek és Callie az emberi agy feltérképezésének közepén tart, és éppen azt is vizsgálják, melyik érzelem hol és hogyan jelenik meg – és a kutatási eredményekből Derek arra következtet, hogy Callie depressziós; Christinát jelölik a Harper-Avery díjra, amitől mindenki bezsong, kivéve őt.
Bevallom, az epizód elején még voltak reményeim – végül is az előző rész mindkét fontosabb esetét folytatták, a bevezetés már megvolt, szép kis drámai ívet lehetett volna keríteni az egésznek. És ez az ív valamelyest még működött is, a szívbeteg kisfiúnál valamiféle tetőpont is volt, csak ezt is már megint sikerült úgy megoldani, hogy egyáltalán nem érintett meg. Braden sztoriját viszont túlhype-olták – még a sneak peekben is azt mutatták, ahogy kiszökik a sátorból, mintegy azt sugallva, hogy ez lesz majd a drámai kiindulópont, ami tragédiához vezet, ám a végén kiderült, hogy a jelen történetszálban inkább ez volt a tetőpont.
A két meleg férfi történetét próbálták viccesre venni, de szerintem a téma miatt pont, hogy itt ezt nem kellett volna. Mellettük még April frissen bemutatott fukarsága lett volna a humorforrás, de ez engem inkább irritált, mintsem szórakoztatott – mellesleg ez már a második alkalom, mikor úgy aggatnak rá hirtelen egy nagyon is meghatározó jellemvonást, aminek eddig nyoma sem volt a viselkedésében. A rezidensek közti kis viszálykodás is igazából tök felesleges volt, csak elvette a játékidőt a fontosabb dolgoktól. Bailey viszont alakított, ahogy lerendezte Meredith-t és Christinát, azt tanítani kéne.
Mint ahogy már mondtam, hiányoltam az igazi drámát, azt, amelyik mellkason vág, amelyiktől összeszorul a szívem. Az utóbbi fél-egy évadban, ha fel is vezetnek ilyet, nagyon ritkán sikerül szépen kibontani, közben olyan szinten szétdarabolják a cselekményt, hogy a végén semminek sem lesz súlya.
Tényleg ott tartok ezzel a sorozattal, hogy nézem, de közben végig az jár a fejemben, hogy minek? Aztán persze, Murphy törvényei szerint, mikor már pont úgy döntenék, hogy felhagyok vele, bedobnak valami egész megkapó sztorit, és visszarántanak. Úgyhogy a jövő hétre valami ilyet várok.
Amúgy pedig Christina már csak pár rész erejéig lesz jelen a Grey-Sloan Memorialban, és merem remélni, hogy nagy bummal távozik majd.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback