Az egyszer biztos, hogy erősebb rész volt, mint a múlt heti – legalábbis ennek nézése nem okozott fizikai fájdalmat –, de azért ez még nagyon messze van attól, amit a sorozat fénykorában hozott.
Egy vírusos megbetegedés szedi áldozatait Seattle-ben, amitől egyfelől tele van a Grey-Sloan Memorial sürgősségije, másfelől pedig az orvos állomány is elég erősen megcsappan miatta. A rezidensek persze ezt szinte játékként fogják fel: aki először kidől, azt bárki kötelezheti a következő hónapban, hogy cseréljen vele beosztást. Mindeközben Derek nagy beszédre készül, Aprilnek egy immunbeteg kisfiúval akad dolga, Christina pedig egy tizenöt éves kislánynak ad új szívet, csakhogy pár órával később pacemakert kelljen behelyeznie a lány húgának.
A legnagyobb probléma az volt ezzel az epizóddal, hogy rettenetesen feldarabolták – a fent felsoroltakon kívül még volt pár mellékszál, és ezáltal sikerült annyira elaprózni az egészet, hogy igazából semmi sem lett igazán szépen kifejtje. Hogy magamat ismételjem: túl sok a szereplő, és mindegyikkel egyenrangúként akarnak bánni a készítők. Ez így sok! Ugyanakkor viszont a múlt héten láttuk, mi lesz, ha csak két karakterre koncentrálnak… Viszont ettől eltekintve ez a rész kicsit olyan érzést is keltett bennem, mintha azért rakták volna így össze, mert egyszerűen nem lett volna elég anyag egy-egy kis sztoriban ahhoz, hogy jobban széthúzzák.
A részleteket nézve viszont voltak elég erős jelenetek is – például mikor kitolták a szívbeteg kislányt a szobájából, hogy a műtőbe vigyék, az anyukája pedig ottmaradt a kórteremben egyedül, az nagyon ott volt. Azt hittem, rögtön vágni fognak, helyette viszont rajta maradt a kamera, és még azt is láttuk, ahogy felhívja a családot. Ez egy olyan aspektus – mit élnek át a családtagok, mikor nincs orvos a közelben –, amit eddig nem nagyon láttunk a sorozatban, viszont most jó, hogy beletették, mert iszonyú nagyot ütött. Ez a család amúgy is felkeltette ez érdeklődésem, és szerintem a jövő héten látni is fogjuk még őket, mert nem úgy tűnt, mintha a történetük lezáródott volna.
Másik nagyon erős jelenet az immunbeteg kisfiú ébredése – nagyon jól játszottak a kameramozgással, a hangokkal, a képi világgal, a kissrác pedig van olyan jó színész, mint amilyen cuki (egyem azokat a göndör fürtöket!). Vele nem tudom, most mi lesz, mert bár a sztorija nem tűnik teljesen befejezettnek, Shonda Rhimes még képes, és itt lezárja a történetét.
A Derek-Meredith szál végét már egész az elején ki lehetett találni, de azért egészen cukik voltak – és ez elég nagy szó tőlem, mert Meredith talán akkor váltott ki belőlem utoljára valami érzelmet (az idegen kívül), amikor Derek anyja először meglátogatta őket. Na, jó, talán mikor örökbe fogadták Zolát. A helyzeten az pedig csak ront, hogy utóbbi néhány részben a karakter bántóan egysíkú lett.
A rezidensek kis játéka vicces volt, működött a dinamika, plusz a vírusos-bacis nyitójelenetet is egész szépen megoldották. April és Jackson szála viszont nekem kicsit már erőltetett, és ráadásul nagyon a néző orra alá is nyomják – April hatalmas eljegyzési gyűrűje az ujján munka közben meg nekem kicsit irreális –, Bailey monológja a műtőben viszont aranyos volt. Alexszel nem tudom, mi lesz, de kíváncsi leszek, hogy s mint lesz vele a továbbiakban.
Egy nagy tanácsom van az alkotóknak: kevesebb mellékszál, mélyebb kidolgozás. Van azért még talán ebben a sorozatban valamennyi szufla, csak ezt a felszínre kéne hozni. És ez talán még sikerülne is, ha nem apróznák el magukat ennyire.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.