Úgy álltam neki a sorozatnak, hogy hűha, misztikus thriller Stephen Kingtől, és már dörzsöltem is a tenyerem. Imádom King adaptációit a kedvenceim A köd (amiről már itt olvashattatok korábban) és az Álomcsapda (amiről meg kéne már írni), gyakorlatilag a filmjeinek nyolcvan százalékát láttam, ezért is voltam biztos a mostaniban. Tévedtem, mert a negyvenpercnyi játékidőből kb. hat szól a misztikumról, a többi meg a szokásos emberi szarkavarás. Társadalomkritikaként és valamelyest krimiként pedig egyszerűen nem tudom értékelni, mert annak viszont unalmas.
Chester’s Mill egy bájos amerikai kisváros, mindenki név szerint ismeri a másikat, a helyiek gazdálkodnak és állatokat tartanak, a seriff is helyi fiú, a tűzoltóság felvonulásokra jár. Szóval ez tényleg egy álmos mintaváros. Legalábbis az volt, mígnem egy titokzatos valami elvágta őket a külvilágtól. Ez az ismeretlen dolog a búra, amely hat kilométer magasan megy fel az égbe, láthatatlan kerítésként őrzi a várost: se ki, se be nem jut senki és semmi. A lakosok egy része benn rekedt, egy másik része a szomszéd – valószínűleg teljesen ugyanilyen – városkában tartózkodott éppen, amikor az esemény bekövetkezett.
Azt el kell ismernem, hogy nagyon jó végre egy sokszereplős sorozatot nézni – mindig is szerettem az ilyet –, minden néző és korosztály megtalálhatta a maga kedvencét. De azért elég hamar kiderült, hogy a lakók valójában milyen emberek, és sajnos elég sablonosak is lettek: a gonosz és kapzsi tanácsos; a butuska tinik; a szerelmes, de kattant srác; a gyíkarc; a lázadó kislány; a titkokat rejtegető átutazó; a mindig becsületes seriff-helyettes; a folyton kérdezgető újságíró; a zenerajongó rádiós; és még sorolhatnám tovább. Mind-mind pontosan olyanok, amilyennek látjuk őket, egyikük sem okozott meglepetést sem a jellemében, sem a tetteiben.
Nem mondom, volt néhány szereplő, akit valóban megkedveltem. Joe McAlister (Colin Ford), a gyík srác, akinek volt végre esze, és kutatni kezdett a búra után, kiszámolta a nagyságát, sőt, még a lekapcsoló gombot is megpróbálta megtalálni. Vagy éppen a haverja (a kötelező vicces karakter), Ben Drake (John Elvis), aki azonnal bulit szervez Joe házába, hiszen annak a szülei kinnrekedtek. Julia Shumway (Rachelle Lefevre) egy tűzrőlpattant újságíró, aki folyamatosan kérdez és az emberek után settenkedve próbál újabb infókat szerezni, gyakorlatilag bármiről.
Viszont végre egy sorozat, ahol nem volt egyáltalán zavaró a meleg pár – mert igen, sok helyen túlzásba viszik, de itt nem nyomják le a dolgot senki torkán, úgy kezelik őket, mint bármilyen másik párt – Norrie (Mackenzi Lintz) szülei: Alice (Samantha Matis) és Carolyn (Aisha Hinds).
A káosz és felfordulás, ami egy ilyen hihetetlen esemény után következne be nagyon jól van ábrázolva: a lakosok őrülete és kapzsisága, a brutalitás és erőszakosság. Csak nem támogatják meg eléggé a dolgot: érezzük a feszültséget és látjuk is az embereket, de a brutális részeket egy az egyben kivágták (vagy le sem forgatták), pedig ide pont kellettek volna, hogy érezzük a valós veszélyt. De gondolom, akkor máris más idősávban kellet volna adni a sorozatot, ami ugyebár a nézettség szempontjából nem mindegy.
Az időbeliség rosszul van ábrázolva a sorozatban, ugyan elejtik egyszer, hogy csak három nap telt el (az évad közepén), de az elég szürreális, tekintve, hogy én legalább hetekre gondoltam. Leginkább a búrára ledobott atombomba zúzza szét az idővonalat – ugyanis egyáltalán nem hiteles, hogy pár nap kísérletezgetés és kutatás után atomot dobjanak rájuk. Nem hiszem, hogy napjainkban van bármely kormány, amelyik ilyen rövid idő alatt erre a lépésre szánná el magát, ez ugyanis túlságosan is drasztikus. Ezt pedig legjobban a robbanás után sivárság mutatja be igazán: a búrán túl a lepusztult és halott táj, míg a búrán belül zöldellő kertek és takaros kis házikók.
A rejtélyhez pedig nemhogy közelebb jutottunk volna, hanem úgy érzem inkább épp az ellenkezőjét tettük: távolodtunk – ez pedig nem jó egy olyan sorozatban, ahol a cél a búra titkának megismerése.
A legnagyobb baj a sorozattal nem is a besorolás, vagy a vélt/valós elvárásaim, hanem a szenvedély hiánya. Az alkotók pontosan tudták mit akarnak elérni – és azt milyen módon is lehet eladni/beadni a nézőknek. A karakterek pontosak, a színészek a helyükön vannak, a történet is érdekes – és groteszk módon ez a baj. Minden túlságosan tökéletesen klappol, sehol egy apróbb hiba, sehol egy kis kísérletezés, sehol a szenvedély. Ez egy matekpélda: fogj egy jó alapot, kavard meg tegyél bele minden korosztálynak megfelelő karaktert, aztán add el, persze sok reklámmal megtámogatva és a siker garantált, mint ahogy A búra alatt már bebizonyította.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback