Nem is tudom, mit mondjak erről az epizódról – voltak nagyon erős elemei, volt, amit egyszerűen jó volt nézni, és volt, amit kissé elnagyoltak.
A kastély egy újabb hagyományával ismerkedünk meg: minden évben egyszer szétosztanak egy nagy tortát a cselédlányok között, és aki megleli a tortába rejtett babszemet, egy napra átveheti a királyné helyét – mind a trónon, mind a király ágyában. A probléma csak ott kezdődik, ha a babkirálynő okosabb, mint ahogy azt a királyi család megszokta. Mindeközben Bash visszatér az udvarba, hogy segítséget kérjen az erdőben rejtőző gonosz legyőzésére, Greer pedig Leith és újonnan érkezett vőlegénye között őrlődik.
Először is hagy ejtsek pár szót erről a vőlegényről: Greer távoli unokatestvére, magyar származású (bár kétlem, hogy az alkotók nagyon tisztában lennének vele, hogy mi zajlott ekkor kicsiny hazánkban), és állítom, hogy az eddigi legszexibb pasi az egész sorozatban, pedig eddig sem volt rossz a felhozatal. Sajnos a karakteréről nem sokat tudunk meg – attól eltekintve, hogy rendes fazon a maga módján – mivel alig pár percecskére tűnt fel. Nagyjából számítani lehetett rá, hogy mi lesz a sorsa, viszont szerintem kicsit – nagyon – elsiették az írók mindezt. Ezt az egészet sokkal szebben, hosszabban is ki lehetett volna fejteni, több karakterfejlődéssel és az új szereplő pontosabb kidolgozásával – és akkor legalább tovább is bámulhattam volna a srácot. Persze a dolgok állása szerint nem most láttuk utoljára.
Henry egyre ijesztőbb, ennek viszont csak örülök. A karaktere egyre izgalmasabb, egyre kiszámíthatatlanabb, viszont ennek okán az a kérdés is felmerült bennem, hogy tudják-e vajon az írók, hová is tartanak vele, vagy szimplán csak jó kéznél tartani egy instabil karaktert, akire a kellő pillanatban rá lehet sózni a szálak összegubancolását – nem mintha most azon lenne, hogy kibogozza őket. Mindenestre most kíváncsi leszek, mi lesz ezzel a Katherine-Henry-Penelope hármassal, annyi pedig biztos, hogy amit Henry az utolsó jelenetben művelt, arra egyáltalán nem számítottam.
Alapjába véve az is tetszett, ami Bash és Francis között lezajlott ebben a részben, bár az első felénél kicsit túlzásba estek, ezt viszont kinn a havas mezőn sikerült ellensúlyozni. Amiért azonban kicsit fújok, az az, hogy valójában egy lépést sem tettünk afelé, hogy megoldjuk az erdőben rejtőzködő gonosz rejtélyét – arról már nem is beszélve, hogy megmentsük Rowant.
Nem hittem volna, de az Olivia-Nostradamus szál is tetszik. Nostradamus számomra az elejétől kezdve amolyan plot device-nak tűnt csupán, olyan karakternek, aki csak külsősként segíti a történet előrehaladását, de maga nem igazán vesz részt az eseményekben, így igazából nincs is szüksége összetett személyiségre. Erre most bumm, mintha feltárult volna valami kapu, és belestünk Nostradamus lelkébe, a törött emberébe, aki megkísért a gyönyörű, fiatal lány… És tudjátok mit? Ez tetszett! Kíváncsi vagyok mi lesz még ebből.
Az egész fog-ügy viszont enyhén szólva hihetetlen. Egyrészt pont beletört Oliviába egy fog, gyökerestül, és pont a hátába, pont egy olyan helyre, amibe igazán el sem tudom képzelni, hogy haraphatott bele ez a szörnyeteg, és mindezt Nostradamus nem vette észre, mikor először, másodszor, harmadszor megvizsgálta a lányt. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy Nostradamus szerint a fog egy egyszerű, de lecsiszolt emberi fog, de ehhez képest akkora, hogy ha ilyen fogaink lennének, nem tudnánk becsukni a szánkat. Tudom, hogy valahogy rá kellett venni Francist, hogy elhiggye Bash-nak, tényleg lakik valami gonosz az erdőben, de ennél valami hihetőbbet is kitalálhattak volna az írók.
Ha azt vesszük, hogy mennyire vitte tovább a cselekményt ez az epizód, akkor jár a piros pont. Ha viszont azt, hogy mennyire hihetően tette ezt, akkor már nem vagyok annyira lenyűgözve. De összességében nem volt ez annyira rossz – sőt –, úgyhogy igazából nem csalódtam a részben. Kérem a következőt!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
