Az előző résszel nagyon elvágta magát nálam ez a sorozat – olyan idióta elemeket raktak a sztoriba, amiből nem hittem volna, hogy van visszaút, ám ez az epizód bebizonyította, hogy talán mégis.
Grayson szülei, a város talán két legbefolyásosabb embere, akik nem mellesleg a Vörös Sólymok, egy atriai-ellenes csoport vezetői, jótékonysági estet rendeznek, amire, meghívó ellenében, atriaiak is mehetnek (miután Grayson szülei csak titokban gyűlölik őket). A Tragek meglátják az estélyben rejtőző alkalmat, és akcióba lépnek: tervük, hogy elrabolják Graysont, és váltságdíjul öt elkerített atriai fogoly – köztük Drake anyja és Zoe apja – szabadon bocsátását követelik. Közben Matt Bandell, a helyi pletykacsászár, meg akarja szellőztetni, mire is képes a cyper – hogy ezt megakadályozza, Emery még a gyógyító növénynél is szaftosabb sztorit ígér neki.
Ami miatt működik ez az egész, még az előző rész árnyékában is, hogy nagyon a helyükön vannak a motivációk: Drake és Zoe a szüleiket akarják visszakapni; Grayson szülei nagyobbik fiukat akarják megbosszulni, aki az atriaiak érkezéskor a harcokban halt meg; Roman népe békés együttélést próbálja segíteni, miközben igyekszik megvédeni Emeryt; Emery mindent a barátaiért tesz. A saját szemszögéből mindenki jogosan cselekszik, igazából nincs rossz ember, csak rossz döntés. Illetve van, akinek jobb a morális iránytűje, mint másoknak. De ezek a nagyon finom kis kapcsolatok, utalások, célok azok, amik szinte már tapinthatóvá teszik a karaktereket. Sőt, az íróknak valahogy azt is sikerült elérnie, hogy a világ egyik legöregebb és legrégibb kliséje, az „egy nőbe két férfi szerelmes”–háromszög nem csak hogy elviselhető, de kifejezetten érdekes és kellemes legyen. Továbbmegyek: Roman és Grayson jelenete a lépcsőnél talán a legerősebb dialógus, amit eddig a sorozatban láttunk.
Bár már két hete is láthattuk Bandellt, a figura most kapott csak jellemet, és nem hiszem, hogy valaha is gyorsabban utáltam volna meg egy új karaktert, mint ezt az ego-túltengésben szenvedő, tenyérbe mászó szemétládát. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy nincs helye a sorozatban – pont ellenkezőleg: amit el akartak vele érni az alkotók, az tökéletesen sikerült is. Mellette kvázi új karakter még Miss Benton, a biológiatanár, akit szintén láttunk már egyszer, viszont ő is most kapott csak igazán a rivaldafényből – és most mondom nektek, ez a nő nagyon rejteget valamit.
Természetesen még mindig vannak súlyos problémák ezzel a sorozattal, amik közül van, ami részről-részre csak nő. Például még mindig nem fér a fejembe, hogy Zoe hogy a francba vegyülhetett el az emberek között – pláne hogyan járhat a gimibe. Most tekintsünk el olyan dolgoktól, minthogy hiába tűntették el a jeleit, azok így is, úgyis világítani kezdenek, ha víz éri őket – és mi van akkor, ha elkapja az eső vagy a barátai viccből lelocsolják? Ettől eltekintve, már ott problémák rejtőzködnek, hogy hogyan vehették fel az iskolába születési anyakönyvi kivonat, TB szám, tanítatásának minden korábbi nyoma nélkül? És ki nevelte fel? Ki jutatta ki a Szektorból? Túl sok itt a kérdés, amire nagyon úgy néz ki, hogy az írók lusták választ adni. A másik problémám még mindig az, hogy a Tragek túl magabiztosak – ebben a részben Drake kerek-perec arról beszélt, hogy nem lesz hajlandó az emberekkel élni ezen a bolygón – ergo hosszú távú tervei közt szerepel az emberiség kiirtása. Ezzel mindössze csak annyi a probléma, hogy nagyjából milliószor annyi ember van a Földön, mint atriai.
Még két apróság a végére: egy, az atriai ábécé nagyon menő. Az egyik jelenetből sikerült kiírnom nagyjából a betűk felét, amik irtó jól néznek ki, úgyhogy grat a sorozat designján dolgozóknak. Kettő, könyörgöm, szerezzenek már egy új stylistot Juliának! Szegény lány, epizódok óta úgy néz ki, mint akit most köptek oda a kilencvenes évek elejéről. Az estélyen is míg mindenki szebbnél szebb ruhakölteményekben parádézott, ő leginkább A dadus Yetta nagyijának fiatalabb, konszolidáltabb verziójára hajazott, csak éppen övtáska nélkül.
Mindent összevetve nem is volt ez egy olyan rossz rész, volt benne akció, dráma, feszültség, sőt, még szép átvezetések is, úgyhogy talán, csak talán, nem írom még le teljesen ezt a sorozatot.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.