Amennyire jól sikerült az előző heti epizód, annyira vacak lett az eheti. Nem vicc: túlzsúfolt, ennek köszönhetően súlytalan, látszólag felesleges töltelékszálakkal és konfliktusokkal, valamint indokolatlan szexjelenettel. Egyszóval: csalódtam.
Az integrációs program új lépcsőjéhez érkezett: az Atriai Hét most először teheti be lábát felügyelet nélkül a városba. Iskola utántól egészen este kilencig bármerre mehetnek, csak ne okozzanak bajt. Ezt persze mindenki máshogy használja ki: Sophia Taylorral vásárolgat, Drake, Trag megbízatásra egy szektoron kívüli atriaival találkozik, Roman pedig, apja egy levelének segítségével, megpróbál felkutatni egy mondabeli atriai települést a mocsárban. Mindeközben Eric, tulajdonképpen ártatlanul, bajba keveredik, amibe Graysont is belerántja, Emeryre hárul hát a feladat, hogy mindkét fiút kihúzza a slamasztikából.
Talán a legnagyobb probléma itt is az volt, amit már nem egyszer említettem – vagyis az, hogy túl sok mindent akartak a készítők egyetlen epizódba bezsúfolni: Roman, Grayson, Drake, Sophia – már csak ez négy történetszál, pedig ebbe még bele sem számoltuk a kisebb, egy-két jelenetet kapott dolgokat. Ez túl sok, a néző figyelme nagyon szétdarabolódik, pont úgy, ahogy maga a történet is. Szerintem – persze ez csak az én laikus véleményem – egy sitcomban kettő (esetleg három, ha egy fő- és két mellékszálról beszélünk), míg egy negyvenperces sorozatban három cselekményszál bőven elég epizódonként. Ennél több könnyen zavaróvá válhat.
A második problémám már nem a történetvezetéssel, hanem magával a történettel volt. Az epizódban több atriai „legenda”/”mese” is szóba került, ráadásul mind olyan, ami a Földre érkezésük után jött létre, ami ugye mindössze tíz éve történt. Javítsatok ki, ha tévedek, de szerintem ennyi idő kevés ahhoz, hogy egy kész mítosz alakuljon ki egy atriaiak lakta településről, amiről ráadásul a szektorban felnőtt gyerekek úgy beszélnek, mintha egy nemzedékek óta továbbadott történetről lenne szó. Kérem szépen, ez így nagyon sántít. Ahogy sántít az is, hogy kapunk egy alapkompozíciót, miszerint minden atriai a szektorban él, de esetleg egy-kettő lehet az emberek közt is, aztán az ötödik részre már azzal állítanak minket szembe, hogy szinte minden második „ember” valójában atriai.
Mielőtt felvezetném harmadik, és egyben mai utolsó pontomat, szeretnék valamit tisztázni: nincs semmi bajom a melegekkel, vannak meleg barátaim és teljes vállszélességgel támogatom a jogaikat. De attól a trendtől, hogy ma már szinte minden ifjúsági könyvbe/sorozatba be kell nyomni egy amúgy teljesen felesleges és gyakran sztereotip meleg karaktert, már égnek áll a hajam. És most a Star-Crossed is beállt a sorba.
Az egész dolog nem is zavarna, ha az elejétől kezdve erre építettek volna, de nem – sőt, az adott karakter, aki a friss részben egyetlen mondatban fejezte ki, hogy ő tulajdonképpen most saját neme egy másik tagjához vonzódik, már a második epizódban kezdett valami romantikus kapcsolat-félét kialakítani az egyik, nem az ő nemébe tartozó karakterrel. Aztán hupsz, most itt a villámcsapás, de minek? A konfliktus, amit ez az új kanyar okozhat, egyáltalán nem indokolt, főleg nem most, mikorra már kialakítottak egy olyan komplex kapcsolathálót, ami már így is eléggé elvonja a figyelmet és a játékidőt a ténylegesen fontos eseményektől. Maximum annyit adok meg az egésznek, hogy ezzel be tudják hozni, hogyan viszonyulnak az atriaiak a homoszexualitáshoz – de ehhez mondjuk egy új karaktert is jó lett volna.
Megismétlem: csalódtam, nem is kicsit. Az utóbbi két rész után ennél azért jobbat vártam – jobb történetvezetést, tömöttség helyett finomabb részleteket, jobb karakterizációt. Ezek után félek a jövő héttől.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
