Újabb aranyos kis filler epizód, ami nem nyom túl sokat a latba, de van olyan tündéri és szórakoztató, hogy mindezt megbocsátjuk neki.
Az éjszaka közepén leszúrnak egy fiatal japán bevándorlót a gyárnegyedben. Ez még önmagában nem is lenne annyira furcsa, csakhogy a lány balett táncos volt, aki próba helyett kisestélyiben kóválygott az éjszakában, ráadásul még a gyilkos fegyvernek is nyoma veszett. Az ügy pedig akkor kap csak igazán Castle-árnyalatot, amikor egy nindzsa is bekerül a képbe. Mindeközben Beckett arra készül, hogy találkozzon egy középiskolai barátnőjével, akit évek óta nem látott, bár nincs sok kedve hozzá – ugyanis a nő egy dologhoz ért, mégpedig a hencegéshez.
Az eset maga érdekes volt és kellőképpen csavaros. A titkos japán szórakozóhelyen játszódó jelenetek elég nagy hangsúlyt kaptak, de ezzel nem is volt semmi probléma, miután tényleg erősre sikeredtek, és gyönyörűen kiadták Castle, Ryan és Esposito karakterét – sőt, én odáig is elmennék, hogy amolyan elő-legénybúcsúnak tartsam az incidenst, leszámítva azt, ahogy végződött. A bevitt kis fordulatok is jók voltak, az elsőre tényleg nem számítottam, a második viszont, tekintve, hogy elég kevés gyanúsítottból gazdálkodtunk, valamilyen szinten várható volt. Amivel viszont volt egy kis bajom az az, hogy a részletes felvezetés után az ügy végét kicsit összecsapták – bár gondolom, ez van, ha az ember egy viszonylag komplexebb sztorit negyven percbe akar besűríteni. Castle reakcióját az egész nindzsa-ügyre viszont nagyon szépen elkapták, még a kis rasszista/antirasszista poén is jól feküdt.
A mellékszál nagyon életszagú – nekem is van ilyen régi barátom –, viszont kicsit elnagyoltnak éreztem. Persze lehet ennek csak az az oka, hogy a két héttel ezelőtt, hangsúlyosan Beckett-szemszögű epizód után most egy Castle-narratívát kaptunk, végig őt követtük, főleg az ő élményeire épült a történetvezetés. Persze alapból ez sem probléma, sőt, egész szép kis egyensúlyt teremt a két rész közt, viszont azért jó lett volna látni, ahogy Kate találkozik régi barátjával – főleg azért, mert a reakciója így kicsit megalapozatlannak tűnt. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy rossz lett volna, vagy nem illett volna bele a részbe – mert nagyon is a helyén volt. Az írók egymás után szedik elő azokat az apróságokat, amik egy esküvőre – házasságra – való felkészülés közben előkerülnek, és brilliánsan dolgoznak velük. Kate mostani kifakadása is igazán valós volt, és jár nekik a piros pont, amiért ezt a kételyt is felszínre hozták. Az előbb említett mini-konfliktus megoldása pedig, jó szokásukhoz híven, ismét kimondhatatlanul édes lett – most ezen a jeleneten olvadoztam, nem a legutolsón, ami a héten egészen sitcomos árnyalatot vett fel.
Ami még nagyon tetszett a részben, azok az új – és sajnos csak ebben az epizódban feltűnő – helyszínek voltak. A klub hangulatát is gyönyörűen eltalálták – a ruhákról és a frizurákról nem is beszélve –, de mégis Saito lakása vitte nálam a prímet. Egy darabka Kyoto volt New Yorkban, a Távol-Kelet és a Nyugat tökéletes ötvözete. Különösképpen a tetőkertre nyíló, ajtóméretű, kifordítható ablakok tetszettek. Az apróbb dolgokra rátérve szemkápráztatók voltak még ez epizódban felvonultatott különböző kardok, tőrök és dobócsillagok – bár az animék világa egyáltalán nem vonz, ezeket látva el tudom képzelni, mi is vonzza be a Japánért olvadozó fiatalokat.
Mindent egybevetve, bár nem volt egy túl emlékezetes rész, azért felélesztette bennem a vágyat, hogy megnézzem még egyszer. Bár erre most nincs időm, azt azért remélem, hogy az epizód adta löket kitart a jövő hétig, és nem lesznek addig elvonási tüneteim.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
