Egy valamit azért meg kell hagyni: a Castle-nek – amiről még mindig képtelen vagyok elfogulatlanul nyilatkozni – nagyon jó a marketingje, valamint a készítők arra is rájöttek, hogy szinte bármit el lehet már adni, amire rányomják a sorozat címét. Ennek megfelelően már kijött öt könyv, amit a borító szerint Richard Castle írt – és még jön kettő az idén, és igen, mindegyik ott van a polcomon –, pólók, bögrék és egyéb csecsebecsék megszámlálhatatlan változatban, háromféle kávé – ez tényleg a csúcs –, kártyajáték – szintén beszereztem –, valamint még valami, ami ennek a cikknek a középpontjában áll: egy számítógépes játék.
A Never Judge a Book by Its Cover elsősorban tárgykeresős játékként szeretik beállítani, de azért ennél egy kicsit – tényleg csak egy kicsit – többről van szó. A játékmenet maga átmenet egy könyv és egy Castle-epizód közt: egy sorozatgyilkossal van dolgunk, aki áldozatait klasszikus könyvek – Frankenstein, Az operaház fantomja, a Notre Dame-i toronyőr – főszereplőinek öltözteti be, egy-egy gyilkosság pedig egy „fejezetet” tesz ki a játékban. A sztori pedig tényleg jó – nem csoda, a sorozatban is dolgozó írók hozták össze. Mi pedig tulajdonképpen Castle bőrébe búja nyomozunk: végigjárjuk a tetthelyeket, bizonyítékok után kutatunk, nyomokat vizsgálunk, gyanúsítottakat hallgatunk ki – vagyis pontosan azt tesszük, amit Beckették a sorozatban.
Tényleg vannak tárgykeresős feladatok, amik nem is olyan könnyűek, de ezek száma egészen elenyésző, olyan három-négy fejezetenként. A szimpla keresgélés helyett inkább a logikára épül a játék, és ennek megfelelően már az előrehaladáshoz is szüksége van a játékosnak a logikára. Tegyük fel, hogy éppen megvizsgálsz egy helyszínt, ahol az egyik magasban lévő polcon látsz egy vödröt, amire ha ráviszed a kurzort, látod, hogy tehetsz vele valamit – de ha rákattintasz, a játék csak annyit ír ki, hogy túl magasan van, nem tudod levenni, tehát továbbállsz, és keresel valamit, amivel le tudod piszkálni a magasból. Ez mondjuk néha frusztrálóvá teszi a játékot, főleg egy-egy pálya elején, mikor bármire kattintasz, semmivel sem tudsz mit kezdeni, mert mindenhez hiányzik valami. És, csak hogy még egy kicsit megspékeljék a dolgot, nem is biztos, hogy az eszköz, amire éppen szükséged van, azon a helyszínen találod, ahol éppen vagy – lehet, hogy el kell menned érte a kapitányságra vagy a hullaházba.
Ha ezeken a kis apróságon sikerült túljutni – mondjuk nem egy olyan, hú, de nagy feladatról beszélünk –, akkor jöhetnek a kicsit nagyobb lélegzetvételű dolgok: a már előbb említett tárgykeresgélős feladatok – amik nem is olyan egyszerűek! –, és a logikai feladványok. Ezek lehetnek elég könnyűek, – például egy csomó kulcsot kell rendbe raknod az alapján, hogy milyen nyomot hagytak az akasztón –, vagy kicsit bonyolultabbak – például ki kell logikáznod, hogyan nyisd ki az összes ajtót adott számú gomb segítségével, ahol minden gomb más ajtókat nyit és zár. Az utóbbiakkal el lehet szórakozni egy darabig, de ha beleun az ember, egyszerűen túl is léphet rajtuk.
Grafikáról, mint olyanról nem nagyon beszélhetünk – tulajdonképpen az egész játék digitális festmény-szerű állóképekből áll, amik az alapján váltakoznak, ahogyan haladunk egyik helyről a másikra. Nem nagy szám – mondjuk ennek megfelelően az egész játék nincs háromszáz megabájt –, de legalább szépen van megrajzolva.
Ami baj a játékkal az az, hogy tényleg eléggé tingli-tangli: tétje nagyon nincs a dolgoknak – még csak nem is pontoz le –, és nagyon gyorsan végigjátszható. Ha kicsit versenyszerűbb lenne az egész, és esetleg több ügyet is írtak volna hozzá, sokkal jobb lett volna.
Valamint azt sem felejthetjük el, hogy ez a játék aztán tényleg a rajongóknak készült. Egy Richard Castle-könyvet élvezhet az is, aki nem ismeri a sorozatot – a történet úgyis teljes élvezetet nyújt, az olvasó maximum nem fogja érteni a picike intertextuális utalásokat (épp úgy, mint ahogy olyan néző is tökéletesen élvezni tudja a Castle-t, aki nem látta a Fireflyt, de a csúcsok csúcsa akkor is az, amikor megérted, miért öltözött be Castle őrcowboynak), de a Never Judge a Book by Its Cover szinte teljesen érdektelen annak, aki nem látta a sorozatot. Aki viszont rajongó, az oda és vissza lesz az örömtől, mikor feltűnik egy kávéspohár, a Kék Pillangó,vagy éppen a négy kis elefánt Beckett asztalán.
A Never Judge a Book by Its Cover játék-szinten nem nagy szám, de nem is egy katasztrófa. Mivel egész gyorsan végigpörgethető, igazából egyszer megéri kipróbálni, mert ahhoz, hogy egy-két óráig lekösse a játékost éppen eléggé ötletes és szórakoztató. Castle-fanoknak pedig egyszerűen kötelező – egyszer. Egy második játékban ezért már ebben az esetben is kételkedem.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback