Ez a rész lehetett volna jó – lehetett volna nagyon jó. Jó volt az alapötlet, volt nagynevű és az univerzumban jól ismert vendégszereplő, meg persze adottak voltak az amúgy ügyesen megírt állandó karakterek. A végeredmény mégis olyan… semmilyen lett.
Lorelei (Elena Satine) az asgardi igéző megszökik börtönéből, ahol az elmúlt hatszáz évben raboskodott, és Midgardba – vagyis hozzánk – lóg át. Az enyhén megalomán nőnek egy képessége van, méghozzá az, hogy meg tudja igézni a férfiakat, hogy azok pontosan azt tegyék, ráadásul önként és akár dalolva, amit csak Lorelei mond nekik – és ehhez elég pár szó, esetleg egy érintés. Miután eme tehetsége kvázi használhatatlanná teszi az asgardi férfiakat az ellene folytatott küzdelemben, Odin Lady Sifet (Jaimie Alexander), Thor harcostársát küldi a Földre, hogy elfogja Loreleit. Mindeközben Coulson minden követ megmozgat, hogy minél többet megtudjon a T.A.H.I.T.I. projektről, és hogy mindezt titokban tartsa csapata előtt.
Igazából az volt a baj ezzel az epizóddal, amit már több filmnél is emlegettem: erős akart lenni okos helyett. Volt lőpárbaj, ökölharc, kis vívás Sif – amúgy nagyon menő – duplapengéjű kardjával, de aztán itt nagyjából ki is fújt a dolog, és az észre, a logikára – ami azért van bőven Coulson csapatában – már nem nagyon maradt sem kapacitás, sem játékidő. Arra viszont nagyon figyeltek, hogy a harcjelenetek jó látványosak legyen, így volt rendesen erőfitogtatást és sokszor felesleges CGI, hogy a hatásvadászatról már ne is beszéljünk.
A két vendégszereplő, Jaimie Alexander és Elena Satine nem vitte nagyon túlzásba a dolgot, többet is beleadhattak volna a játékba – Lorelei lehetett volna kicsit ridegebb, kicsit fenyegetőbb, Sif pedig egy kicsit mélyebb, kicsit kevésbé morózus, kicsit kevésbé… karót nyelt. Coulson kezdi lassacskán elveszíteni a fejét, ami egyrészt hiteles volt, másrészt viszont néha átestek vele a ló túlsó oldalára. Utolsó jelenete Skye-jal viszont betalált, de főleg a lány reakciója miatt – tudom, hogy az elején elég sokan fújtak Skye-ra, de nekem akkor is ő a kedvencem Fitz és Simmons mellett, akik még mindig hihetetlenül cukik. Grant kicsit erőltetett volt, ahogy May is – bár ő már az elején sem volt a szívem csücske, és elhiszem, hogy megvan annak az oka, miért ilyen a karakter, mégis elég idegesítő tud lenni –, ami „csavart” pedig behoztak a kapcsolatukba eléggé várható volt. Ami viszont érdekes lesz, az az, hogyan mennek innen tovább – főleg az utolsó jelenet tekintetében (ami viszont szép csavar volt).
Amivel még kisebb problémák voltak, azok az asgardi utalások – figyelem, Thor: Sötét világ SPOILEREK következnek! Szóval… Az elején, nagyjából két percen belül kétszer is elhangzik az, hogy Sif Thorral harcolt Új-Mexikóban (ez még nem a spoiler), először Fitz mondja, még kinn a sivatagban, mikor Sif megérkezik, utána Coulson, ahogy az asgardi harcos fellép a repülőre – most komolyan, ez nem tűnt fel sem a forgatókönyvírónak, sem a vágónak? Egyszer éppen elég hallanunk az infót, kétszer már szájbarágás. Aztán, nem sokkal később, Sif reakciója Coulson egyik mondatára az, hogy „Thor örömmel hallja majd”, mindezt teljesen olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, hogy amint itt végzek és hazamegyek, beszámolok Thornak erről – de Thor elméletileg Midgardot és Jane-t választotta, vagyis elméletileg nem lehetne kapcsolatban, legalábbis nem ilyen napi-szintű kapcsolatban Siffel. Az epizód végén pedig – és ez nem hiba, csak baromi érdekes – Sif megjegyzi, hogy Odin parancsolta neki, hogy fogja el Loreleit. Na, már most mi tudjuk, hogy elméletben itt a trónon már nem Odin ül, hanem Loki – na, de mit akarhat Loki Loreleitől?
Amit viszont még hiányoltam, és mostanra már jó pár rész óta hiányolok, az a laza humor – utoljára talán a T.R.A.C.K.S.-ben (S01E13) volt olyan könnyed kis jelenet, ami úgy igazán megmosolyogtatott. És ez baj, mert ezzel egy időben viszont annyi drámát, akciót és feszültséget próbálnak az alkotók beletömni a részekbe, hogy az egész szinte emészthetetlenül tömény lesz. Kevesebb lőpárbajt, több nevetést!
Szóval igen… Ez a rész nem volt túl jó. Laza kis fillert vártam, tiszta erőszakot és túlfeszített tempót kaptam – és attól tartok, pont emiatt nem muzsikál túl jól ez a sorozat, de remélem, az írók még időben észhez kapnak, és az évad végére megmentik azt, ami még menthető.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback