Ami kételyeim voltak/vannak ezzel a sorozattal kapcsolatban, szépen lassan kezdenek elpárologni – végre volt egy rész tényleges össznépi összeröffenés nélkül, a sztori maga egyre tisztább, jól dolgoznak a rejtélyekkel, a karakterek sokrétűek, a reakciók jól eltaláltak. Úgyhogy le a kalappal, az ez epizód kifejezetten jól sikerült.
A kezdet nagyon in medias res: katonák dúlják fel Romanék otthonát, tiltott technológia után kutatva. Bár a fiú tiltakozik, hogy nincs náluk semmi ilyesmi, sajnos nincs igaza – ugyanis a katonák távozása után édesanyja elővesz egy telefont – aminek birtoklása atriaiak számára illegális, és csakis a Trageken keresztül lehet a szektorban beszerezni –, ami még Roman apjáé, Noxé volt. Az lenne a legbiztonságosabb, ha rögtön megszabadulnának tőle, de Romannek meg kell bizonyosodnia róla, hogy apja nem volt Trag, így hát ember barátai segítségét kéri, hogy kiderítsék, mi van a készüléken. Mindeközben Sophia, aki továbbra sem szeretne semmi mást, mint tartozni valahová és barátokat szerezni, úgy dönt, csatlakozik az iskolai úszócsapathoz.
Hol is kezdjem? Jó volt. Belekötni, igazából, semmibe sem tudok, legalábbis nem ebben ez epizódban. Ügyes volt, ahogy adagolták az infókat az atriaiakról – egy biológiaóra keretében –, az meg pláne, ahogy ezeket az infókat később felhasználták. Szép volt a párhuzam, amit az idegenek iránt érzett gyűlölet és az érkezésük előtti rasszizmus között vontak – az meg pláne, ahogy Roman meglepődött, hogy Julia (kínai-amerikai) és Lukas (afroamerikai) az emberek közt kisebbséginek számít. Ami már csak azért is érdekes, mert az atriaiak közt is vannak rasszok – néger és „latin” mindenképpen, de azt hiszem, mongoloidot is láttam már a háttérben –, viszont úgy tűnik, az ő népük (fajuk?) mindenféle bőrszínen alapuló megkülönböztetéstől mentes.
Karakter-szinten is gyönyörűen működött az egész – Roman és Sophia testvéri kapcsolatával, ahogy a fiú megpróbálja mindentől megvédeni húgát, miközben az próbál kapcsolatokat teremteni, nagyon ügyesen játszanak. Lukast és Juliát is egyre jobban szeretem, Teri egyre unszimpatikusabb, viszont karakterileg nagyon életszagú, Greyson pedig – szegény Greysonnak, akármilyen rendes és imádnivaló is, előbb-utóbb össze fogják törni a szívét. Még plusz piros pont, hogy az írók a margóra szorult karakterekkel is egész ügyesen bántak ebben a részben – mind Taylornak, mind Ericnek volt egy-egy pár másodperces jelenete a tetőpont környékén, ami egyrészt aranyos volt, másrészt pedig élt adott a karakterüknek. Érdekes módon viszont aki továbbra is egészen érdektelen számomra, az a női főszereplő, Emery – valahogy túl kedves, túl megértő, nincs igazi mélysége. Még azt is megkockáztatom, hogy unalmas – remélem, ha már egyszer ő az egyik főszereplő, az alkotók hamar megoldják majd ezt a problémát.
A történetvezetés is jó volt –mindkét cselekményszál ügyesen meg volt írva, tiszta volt, érthető, de nem szájbarágós. Volt felvezetés, tetőpont, levezetés – pont úgy, ahogy a nagykönyvben meg van írva (és még abba a hibába sem estek az írók, mint amibe mostanában a The Big Bang Theory alkotói többször is, név szerint abba, hogy túl sok mindent akarnak egy epizódba sűríteni). Az utolsó jelenet pedig, bár nagyon szépen el lett találva, és a színésznő is nagyon ügyes volt, kicsit azért bemocskolta számomra Nox karakterét – de ez talán nem is probléma, elvégre gyarló ember volt ő is. Vagy legalábbis valami hasonló.
Még mielőtt lezárnám ezt a már amúgy is elég hosszúra nyúlt cikket, egy valamiről beszélnem kell: az epizódok címeiről, amikkel nem igazán tudom eldönteni, hányadán is állok. Ugyanis ezek a címek, nem tudom, észrevettétek-e, a pilot kivételével mind-mind a Rómeó és Júliából valók – jelen rész esetében például arról a sorról van szó, mikor Júlia azt nehezményezi, hogy Rómeó az összes mérget megitta és neki nem hagyott. Egyrészt ez a fajta címadás egész okos és kreatív, és az egész sorozatot kicsit szofisztikáltabbá teszi. Másfelől viszont biztos jó ötlet a két történetet összevonni? Kezdjük ott, hogy egyáltalán nem tartoznak egy súlycsoportba, és könyörgöm, muszáj minden történetnél, ahol a két szerelmes a kezdetekben ellentétes oldalon áll – mellesleg Roman és Emery nem is áll igazából ellentétes oldalon, tekintve, hogy mindkettejük fajában vannak frakciók –, ott rögtön a Rómeó és Júliára apellálni? Értem én, hogy klasszikus, meg minden, de egy idő után kezd nagyon elcsépelt lenni.
Egy szó, mint száz, mindenféle fenntartásomat a címadással kapcsolatban félretéve, jó kis rész volt ez, ami után azt kell, mondjam, hogy a sorozat javuló tendenciát mutat. Csak így tovább, és akkor nem lesz itt semmi baj.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.