Hölgyeim és Gyuláim, egy lelkes rajongónk hű ostorozására ma egy nem kisebb film (és kötelező paródiája) lesz terítéken, mint Jonathan Demme 1991-es A bárányok hallgatnak (The silence of the lambs) remekműve, valamint Ezio Greggio A báránysültek hallgatnak filmje. Hogy mennyire remek? Nos, elég csak annyit mondanom, hogy nem véletlenül nyert öt Oscart, ami akkoriban még számított valaminek.
A mű Thomas Harris 1988-as azonos című regényének film változata és ritkán mondok ilyet, de a film van olyan jó, mint a könyv. Színészi gárdát tekintve, elég csak megemlítni Sir Anthony Hopkins (Hannibal alakítója) nevét és már mindenki földre vágja magát előtte. A Clarice Starlingot (Jodie Foster) is remekül visszaadja a film, méltó elmebeli sakkpartnere roppant intelligens pszichopatánknak. Amit viszont „valós”, fizikai ellenfeléről, Jame Gumbról (Ted Levine) sajnos nem tudok elmondani. Nem voltak olyan „igazi ellenfél” megmozdulásai és ezt egy picit hiányoltam is.
Az alaptörténet nem ver eposzi magasságokat, ám ez itt nem is lényeges: a kormányzó lányát elrabló örült, aki Hannibal hírnevére pályázik és persze csak az utóbbi tudja megállítani. Ám az FBI és minden egyéb filmes szakzsargon felé Himalájaként tornyosul Clarice és Hannibal harca. Két nagyon is okos, ám eltérő világ-és emberszemléletű egyént állítanak egymással szembe és a köztük lévő, hát mondhatni hatalmi harc, messze érdekesebb, mint akármelyik gyémántberakásos vámpír. Szinte tapintani lehet a köztük lévő feszültséget, hol az egyik támad, és a másik veri vissza, vagy éppen fordítva, de egyikük se tud felülkerekedni a másikon. Mondjuk, sokszor dől a mérce Hannibal felé, de a tetőfokon ez újra leereszt. Ezt a kiválóan olajozott és működő ingamozgás-szerű vezetést tényleg tanítani kéne.
A bevezetőben is említett Díj-vonulatot követve, csak a legnagyobbakat emelném ki: öt Oscar, egy Golden Globe, kettő BAFTA, valamint az Amerikai Filmintézet besorolta a 100 legnagyobb amerikai filmek közé.
1994-es olasz-amcsi paródiája, A báránysültek hallgatnak, ahol az amatőr FBI-os srác egy gyilkos pizza szakács segítségével próbálja megoldani az évezred ügyét. Nem viccelek én nagyjából tizenöt percnyi intervallumokban bírtam csak megnézni, mert folyton lefordultam ágyról-székről, úgy röhögtem. Bár a humora itt-ott kissé bizarr, jól fűszerezett a más filmekből kölcsönvett (pl: Terminátor, Elemi ösztön) és szintúgy kifigurázott jelenetekkel. Sajnos eme film kis hazákban annyira nem ismert, pedig valljuk be: lehet, hogy az olaszok kevés jó filmet csinálnak, de ez a kivétel, ami erősíti a szabályt.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback