Oldal kiválasztása

aholdbörtönében

Világéletemben néztem/olvastam olyan történeteket, amik a sci-fi határmezsgyéjén mozogtak – kezdtem, nem túl meglepő módon, a Star Warsszal, aztán jött a Firefly, a Lorieni krónikák, A burok. Huszonegy éves koromra pedig eljutottam oda, hogy klasszikus, hardcore sci-fit vegyek kezembe.

2075-re az emberiség kolonizálta a Holdat és börtönbolygóvá alakította – az ott élő közel hárommillió ember szinte mindegyike vagy elítélt bűnöző, vagy bűnözők leszármazottja. Bár a lakosság nagyjából 95%-a már letöltötte büntetését, vagy soha nem is követett el semmit, nem hagyhatják el Lunát, miután testük már hozzászokott a földinél hatszor kisebb gravitációhoz.

Elszigeteltségében a Holdon egyedi társdalom alakult ki, ahol teljesen más a családok felépítése (monogámia helyett a például a klánházasságok divatosak), a nőket pedig – miután feleannyian vannak, mint a férfiak – piedesztálra emelik. Ám Luna mégsem mehet teljesen a maga feje után, ugyanis alá van vetve a földi hatóságoknak, akik megkövetelik a Holdon termesztett gabona Földre szállítását – a probléma csak annyi, hogyha ezt így folytatják, a Hold vízkészletei pár éven belül kimerülnek. Így hát nincs mit tenni, fel kell lázadni a Föld ellen, a lázadás egyik vezetője pedig a könyv narrátora, a jégbányászból lett számítógép-szerelő Manuel Garcia O’Kelly-Davies lesz – akit tulajdonképpen a véletlen vezet erre az útra –, társai pedig régi tanára, Bernardo de la Paz professzor és a gyönyörű Wyoming Knott. A lázadók emellett még különleges segítséget is kapnak Mike, az öntudatra ébredt számítógép személyében.

A könyv akár oktatóanyag is lehetne arról, hogy is kell lázadást szervezni – hogyan építsd fel a szervezeted úgy, hogy ha valakit el is kapnak, ne dőljön dugába az egész terv? Hogyan állítsd magad mellé a népet? Mikor kell támadást indítani? Ehhez mérten a könyvben sok a hosszú, leíró/magyarázó rész, ami kicsit lassúvá teszi a történet folyását, de mindez megéri, mivel tényleg nagyon okos megoldásokkal dolgozik a sztori.

A lázadás mellett nagy hangsúly kerül arra, milyen is Luna társadalma – milyenek a családok, hogy gondolkoznak az emberek, hogyan viszonyulnak a földiekhez? Ezeket a részeket szintén nagyon érdekes olvasni, főleg mivel egyes elemei még ma is egész botrányosnak minősülnek, ha pedig belegondolunk, hogy a könyv a hatvanas években íródott, kicsit leesik az állunk. Ugyanakkor viszont ez a kis „retró-feeling” ma már apróbb humorforrásként is szolgál: bár Mike az öntudat olyan szintjére jut el, hogy barátokat szerez és próbálja megtanulni, hogyan működik a humor, Heinlein leírása szerint még mindig ki van téve annak a veszélynek, hogy szobányi méretű hardverébe légy repüljön.

A könyv nyelvezet nem éppen a legegyszerűbbek közé tartozik – bár én angolul olvastam, a magyar változathoz még nem volt szerencsém. A szöveg, bár angol, az orosz bizonyos aspektusait veszi fel – például egyáltalán nem használ névelőket –, ráadásul a karakterek gyakran csempésznek beszédükbe nem csak orosz, de német szavakat, kifejezéseket is, ami miatt talán jó ötlet kéznél tartani olvasás közben egy szótárat. Mindezek zavaróak az első pár fejezetben, utána viszont már rááll az ember agya, és szinte már észre sem veszi a furcsaságokat.

A könyvhöz 2006-ban Tim Minear amerikai forgatókönyvíró és rendező (Firefly, Angel, X-akták, American Horror Story) készített szövegkönyvet, de a filmváltozat azóta sem készült el.

Szerző

Orlissa
Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.