Már teljesen leírtam ezt a sorozatot – a múlt heti epizód meg aztán pláne ráadta az utolsó kenetet –, aztán jött ez rész, ami sikeresen megváltoztatta a véleményem. Kicsit a legfrissebb Grace Klinikára emlékeztetett, legalábbis olyan szempontból, hogy az írók itt is negyven perc alatt próbálták rendbe rakni azt, amit az utóbbi egy-két hónapban összekuszáltak, miközben új, használható szálakat is csempésztek a sztoriba – és ez nagyjából össze is jött nekik.
Katherine éppen saját kivégzését szervezi – az egészen jelenet groteszkül grandiózus, le a kalappal –, mikor is megérkezik Marie de Guise (Amy Brenneman), Mary édesanyja. A skót anyakirálynét nem szimpla anyai aggodalom vezérelte a francia udvarba, hanem fontos híreket hozott: Tudor Mária meghalt, eljött hát az idő, hogy Mary benyújtsa igényét az angol trónra, méghozzá minél hamarabb. Hataloméhségében Henry ultimátumot ad a fiatal lánynak – ha továbbra is számítani szeretne Franciaország támogatására, még aznap hozzá kell mennie egyik fiához, de azt Maryre bízza, kit választ: Bash-t vagy Francist?
A helyzet az, hogy még mielőtt a CW berendelt volna plusz kilenc epizódot, ez a rész lett volna az évadfinálé, és ez meg is érződik rajta – mondjuk ez nem feltétlenül probléma. Az eddigi nagy konfliktusok lezáródnak – vagy legalábbis lezáródni látszanak –, új irányt vesznek. Ez mondjuk mindenképpen jó, mert ha mást nem is, ez legalább annyit jelent, hogy a karakterek visszatérnek önmagukhoz –, a motivációk működnek, a reakciók is a helyükön voltak, de ettől függetlenül az utóbbi pár részben elkövetett bűnök megmaradnak, és érdekes lesz, mikor legközelebb szembekerülünk velük.
Megan Follows továbbra is brillírozik Katherine szerepében, nyitójelenete egyszerűen pazar – abszurd és grandiózus és annyira Katherine. Marie de Guise is tetszik, mind karakterileg – a nő ravasz, okos, számító és manipulatív, méltó ellenfele lehet Katherine-nek –, mind abból a szempontból, hogy mit tehet még a történettel. Amy Brenneman egészen jól adja a figurát – amíg nem kell megmozdulnia. Amíg ül vagy egyhelyben áll, addig minden rendben, szép a mimika, szép a hangszínekkel való játék, de amint tesz egy lépést, a karakter teljesen hitelét veszti, ugyanis ez a kis filigrán nő egy szumó birkózó kecsességével mozog. Egy királyné nem így jár – most komolyan, ha ennyire ragaszkodtak a producerek ehhez a színésznőhöz, legalább szerződtethettek volna mellé egy koreográfust vagy egy mozgásterapeutát. Vagy egy testdublőrt.
Mary udvarhölgyei is sokat fejlődtek a tizenhárom rész alatt, és a kezdeti „jóban-rosszban együtt” óta kicsit eltávolodtak egymástól – sőt, én egy kitörni készülő vihart érzékelek közöttük. Kenna sokkal magabiztosabb lett, sokkal tűzrőlpattantabb, amit ebben a részben a királlyal művelt nem volt semmi – jól is volt megírva a jelenet, és a színésznő is kitett magáért –, de morális szempontból nézve kezdek aggódni érte. Lolában már most fortyog a bűntudat a Párizsban történtek miatt, ami még nagyon érdekes dolgokhoz vezethet. Mindeközben azonban az írók kiszorították Greert a margóra, amiért haragszom is rájuk – főleg mivel már sokadszorra követik el azt a hibát, hogy egy szereplőről egy az egyben megfeledkeznek. Most nem kifejezetten Greerről beszélek, hanem szolgáló kedveséről, Leith-ről, akitől már részek óta egy pisszenést sem hallottunk.
A jelmezek terén még mindig irtó erős a sorozat – remélem, kapnak is majd érte valami díjat a következő szezonban –, ebben a részben pedig még a szokottabbnál is szebb összeállításokat láthattunk. A két királyné ékszerei szemkápráztatók voltak, Mary esküvői ruhája kategóriájában a legszebb darab idén, messze túlszárnyalva a Kate Beckett (Castle) és April Kepner (Grace Klinika) által viselt mennyasszonyi ruhákat.
Az epizódot eléggé katartikusan fejeztük be – a lakodalmi jelenet számomra egyenesen a pilotbeli bált idézte fel, ahol Mary és udvarhölgyei olyan önfeledten táncoltak –, úgyhogy érdekes lesz, hová mennek innen az alkotók. Így hát most teljesen őszintén, mindenféle keserű szájíz nélkül mondhatom, hogy alig várom a következő részt.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
