Szerettem volna a The Swan Princess: A Royal Family Tale című meséről írni, de nem ment. Mivel tíz perc után kikapcsoltam a filmet.
Gyermekkorom meghatározó filmje az 1994-ben készült Hattyúhercegnő, ez az imádnivaló, lélekmelengető, Disney-színvonalú mesefilm, amit az adott szezonban még Oscar-díjra is jelöltek a legjobb betétdal kategóriában. Igazi tündérmese: a trónra pályázó gonosz varázsló, Rothbart megöli a királyt és elrabolja annak lányát, Odette hercegnőt, akire átkot bocsát, amitől a lány nappalra hattyúvá változik. A varázst csakis akkor hajlandó megszűntetni, ha Odette hozzámegy feleségül – ez esetben Rothbart fejére legálisan kerülne korona. A varázsló mindössze egy dologgal nem számol: ez pedig Odette kedvese, Derek herceg, aki egy kis félreértés kapcsán arra számít, hogy egy hatalmas bestia karmai közül kell majd kimentenie szerelmét.
A film sikerét mutatja, hogy még a kilencvenes években két folytatása készült, mindkettő klasszikus 2D animációval. Ezen két mű története továbbra is aranyos, kedves, de igazából ez minden, amit el lehet róluk mondani – egyszernézős, könnyen felejthető filmekről beszélünk.
Aztán valaki jó tíz évvel a trilógia utolsó része után úgy döntött, jó ötlet lenne feléleszteni a szériát, méghozzá komputer animációval, és így debütált 2012-ben a The Swan Princess Christmas, majd pedig alig pár napja megjelent a The Swan Princess: A Royal Family Tale – bár el se készültek volna.
Az utóbbi pár évben észrevehető egy új trend, miszerint klasszikus rajzfilmet felesleges csinálni, és jobb, ha a komputer animációt erőltetik a stúdiók – még a Disney is bezárta rajzolós részlegét a 2009-es Hercegnő és a béka után. Ez az említett példánál talán még nem is akkora probléma, mivel ők így is, úgyis mindent beleadnak, hogy szép legyen a film, de kisebb – szegényebb – projektnél akár katasztrófa közeli végterméket is eredményezhet ez a hozzáállás. Ugyanis van egy nagy különbség a klasszikus rajzfilm és az animációs film közt: az utóbbinál nagyon meglátszik, hogy mennyi pénzt költöttek rá.
Persze, egy rajzfilmen is észre lehet venni, ha nem volt elég nagy a keret – elnagyoltabbak a figurák, nem olyan szép a háttér, nem olyan élénkek a színek –, de általában azért nincs akkora különbség, hogy nagyon bántsa az ember szemét. Vegyük például a Mulant és annak direct-to-DVD folytatását, ami simán Mulan 2 címen futott: látszik a különbég, kicsit zavaró is a minőség visszaesése, de a mese még élvezhető, és az ember nem akarja két perc után lekapcsolni a filmet és utána megsemmisíteni a lemezt. Egy komputer animációval készült filmnél már más a helyzet – ott ez már nagyon meg tud látszani.
Emlékezzünk csak például a magyar mesegyártás szégyenére, a Kis Vukra. Ott elméletileg még pénz is volt (persze töredéke annak a költségvetésnek, amiből mondjuk a Jégvarázs készült), mégis felvállalhatatlan lett a végeredmény, az erdei gumiállatoktól egészen a mindössze emberszabásúra sikeredett simabőrűekig. A The Swan Princess: A Royal Family Tale sem sokkal jobb: itt a csodaszép, bámulatosan megrajzolt figurákból lettek olyan… valamik, amiket látva az ember pár perc alatt meggyűlöli a karaktereket. A dús, aranyszőke hajkoronájú Odette itt úgy néz ki, mintha hajának felét már szálanként kitépte volna, Derek arcjátékát egy tucatnyi botox-injekción átesett lecsúszó-félben lévő harmadosztályú színészéhez tudnám hasonlítani, amikor pedig az első film egyes jeleneteit látjuk 3D grafikává átalakítva, azzal vallatni lehetne.
Ezzel persze nem azt szeretném mondani, hogy csak százmillió dolláros költségvetésből, kizárólag mozikba szánva lehet jó animációs filmet készíteni – például a Dreamworks több filmjéből is készült nagyon színvonalas, animációs TV sorozat. Külön említést érdemel az Így neveld a sárkányodat–ihlette Dragons, ahol az animáció egy, az egyben lerontása helyett kis trükkökkel éltek a készítők: például Hablaty bundamellényét bőrmellényre cserélték, amivel máris kikerültek pár(száz)ezer külön animálandó szőrszálat. Rontott ez a képi világon? Egyáltalán nem. Spórolt rajta a stúdió? Minden bizonnyal.
De visszakanyarodva az új Hattyúhercegnő filmhez, nehogy azt higgyük, hogy csak az animációval van baj – a történet is több sebből vérzik. Már az első részben megjelenő „tiltott művészetekből” (vagyis a fekete mágiából) itt hirtelen valami értelmes lény lesz, sőt, állítólag még csak nem is az történt, hogy Rothbart használta fel őt, hanem fordítva. Pluszban előkerül valami jóslat, miszerint a Hattyúhercegnő majd a jóság korát hozza el (he?), és akkora ereje lesz, hogy a gonosz nem bír majd vele (ismétlem: he? Odette eddig egyszerre volt áldozat és saját történetének hőse, most meg hirtelen világmegmentő lesz?). A jóslat persze csak egy példányban létezik, kőbe vésve, amit a „tiltott művészetek” gyorsan át is ír, meg megpróbálja megakadályozni, hogy beteljesedjen. Elméletileg ezért környékezi meg Rothbartot, aki meg átkot bocsát Odette-re, akiből így lesz Hattyúhercegnő – vagyis gyakorlatilag ő maga teljesíti be a jóslatot. Legalábbis azt hiszem. Mindegy is, a sztori már a prológus után annyira sántít, hogy be kéne utalni az ortopédiára.
Itt szeretném ismételni magam: nem kellett volna ezt a filmet elkészíteni. Vagy ha tényleg nem volt kibúvó, akkor maradni kellett volna a klasszikus, rajzolt technikánál. És normális sztori is kellett volna. Ugyanez igaz még számos mesére, amik remélem, nem fognak többet kapni egy apróbetűs lábjegyzetnél a filmtörténelemben.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback