Nekem annyi reményem volt ezzel a sorozattal kapcsolatban – nyolc rész után csatlakoztam be, ami annyira elvarázsolt, hogy a vizsgaidőszak ellenére két nap alatt végeztem vele. Most pedig, a tizenkettedik rész magasságában sikerült elérniük az alkotóknak azt, hogy elkezdjek félni a sorozattól.
Az írók végre rájöttek, hogy a királynak nem csak két fia van – Francis és Bash –, hanem két pici is, akikre szintén kihatna, ha Bash-t törvényes örökösként ismernék el. A két, amúgy nagyon aranyos kisfiút a Bash-t támogató polgárok tömege fenyegeti, ám mielőtt a dolog elfajulhatna, féltestvérük ravasz, de felelőtlen ötlettel áll elő: megrendezi a fiúk elrablását, hogy aztán amíg keresik kicsiket, megbízható emberivel Spanyolországba csempészhesse őket, ahol biztonságban lesznek. A terv viszont elbukik, mikor a bosszúéhes Clarissa ténylegesen elrabolja a gyerekeket.
Mindeközben Lola Párizsba utazik, hogy kimentse bátyját egy bordélytulajdonos karmai közül, akinél a férfi nem csak, hogy hatalmas tartozást halmozott fel, de még a kártyaasztalnál is csalt. Viszont Lola a bordélyban egy régi ismerősébe botlik: Francisba.
Lehet, hogy régimódi vagyok, meg naiv is, de szeretem, ha egy karakter megingathatatlan erkölcsi alappal rendelkezik – hogyha valamire azt mondja, hogy ez márpedig fekete, akkor arról nem fogja két résszel/száz oldallal később azt állítani, hogy fehér. A kezdetekben nagyon szerettem Francist, nagyon szerettem Maryt. Mindketten biztos talajon álltak, tudták, hogy a másikat akarják, de ezt az országuk kedvéért háttérbe szorították, és emiatt ment a pazarul megírt politikai huzavona. Az utóbbi négy részben viszont… hát, megfordultak a dolgok. Maryre még annyira nem tudok haragudni, de Francisben nagyot csalódtam. Olyan szinten kifordult önmagából, úgy megtagadta azokat a dolgokat, amiket eddig szerettem benne, hogy azt már fájt nézni. Az a fiatal férfi, aki mindig is az országát helyezte előtérbe, aki egész életében arra készült, hogy majd helyrehozza az apja hibáit, most olyan szinten tesz az egészre, hogy egy bűnbarlangban lebzsel, és esze ágában sincs visszatérni az udvarba és harcolni a jogaiért, a szerelméért, önmagáért.
Aki viszont részről részre jobban tetszik, az Katherine, aki akármennyire szemétnek is tűnik, legbelül egy érző szívű ember, és legfőképpen ANYA – így, csupa nagybetűvel –, aki bármit hajlandó megtenni a gyerekeiért, ha kell, elébe megy még a halálnak is.
Az epizód emellett arra is rávett, hogy újraértelmezzem Clarissa figuráját – eddig mint valami tragikus hősnőként tekintettem rá, aki majd valami katartikus esemény folyamán felszabadul és átalakul, valaki olyanra, aki természetéből fogva jó, csak nem érzékeli az árnyalatokat az emberekben, és azért ha egyszer kiáll valaki mellett, még ölni is képes, hogy azt a személyt megvédje. De Clarissa nem ilyen. Clarissa szinte már félig állat ösztönlény, aki képtelen mindenféle megbánásra vagy sajnálatra – ez mondjuk a történet szempontjából nem probléma.
Egy szó mint száz, jó lenne, ha az írók végre eldöntenék, mit is akarnak kezdeni magukkal, mert bár a szálak egyre kuszábbak, gyakorlatilag epizódok óta szinte egyhelyben toporgunk, miközben a karakterek nem fejlődnek, hanem elveszítik önmagukat, és minden rész után úgy érzem, hogy már megint elfeledkeztek valamiről az alkotók.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback