Tavaly decemberben, a Jégvarázs premierjének környékén – immár nem először – felhördült az internet: „már megint egy szőke, kék szemű Disney-hercegnő!” Ugyanis vannak, akik szerint probléma, hogy egy dán meseíró saját hazája folklórján alapuló történetének huszonegyedik adaptációjának főhősei europidok. Mivel így nincs elég nagy faji diverzitás, minden Disney-hercegnő fehér bőrű, a nem-fehér kislányok nem tudnak velük azonosulni, a Disney-filmek nem mutatják be megfelelően a női karaktereket, meg amúgy is, miért nem tartozik a főszereplő valami kisebbségbe? Már nagyon kezd elegem lenni ezekből a monológokból – egyrészt azért, mert a felháborodottak csak mondják a magukét, másrészt pedig azért, mert nincs igazuk.

Először is, hogy tiszta legyen a kép, valamit tisztáznunk kell: nem beszélhetünk szimplán „Disney-hercegnőkről”. A stúdió főleg kislányokat megcélzó filmjeit három szakaszra oszthatjuk: klasszikus (1937-1959, vagyis Hófehérke és a hét törpe, Hamupipőke, Csipkerózsika), reneszánsz (1989-1999, A kis hableány, A szépség és a szörnyeteg, Aladdin, Pocahontas, Mulan) és „revival” (2009-napjainkig, A hercegnő és a béka, Aranyhaj és a nagy gubanc, Jégvarázs). A különböző szakaszok korában más is volt a hozzáállás a kisebbségekhez – például 1937-ben, mikor a Hófehérke készült rasszizmus még annyira része volt az amerikai kultúrának, hogy fehér és néger gyerekek még csak nem is járhattak egy iskolába, így hát még az is elképzelhetetlen lett volna, hogy akárcsak egy mellékszereplő is néger legyen a filmben. Ez persze változott az idők folyamán, elindultak az emberjogi mozgalmak, és a Disney filmjei is eszerint változtak, a reneszánsz-korszakban pedig már meg is jelentek az első kisebbségi hercegnők. És akkor itt jön az az adat, ami talán kicsit meglepő, és ami teljesen jogtalanná teszi a „már megint egy szőke hercegnő”–felszólalást: 1991 és 2011 nem volt az elfogadott kánonba tartozó europid hercegnő. A barna hajú, barna szemű Belle és a szőke, zöld szemű Aranyhaj között csakis „kisebbségi” hercegnők jelentek meg: az arab Jázmin, az indián Pocahontas, a kínai Mulan és az afroamerikai Tiana.

Arról nem is beszélve, hogy attól még, hogy valaki fehér, egyáltalán nem biztos, hogy egy kultúrába is tartozik – más oldalról nézve: kulturális diverzitás elérhető kizárólag fehér karakterekkel is. Nem felejthetjük el, hogy a Disney-mesék egy másodlagos világban játszódnak, ám még így is Belle Franciaország–ihlette világa más, mint a kvázi-dán Ariel tengere, vagy mint Aranyhaj komplett mesevilága. Mindegyikük története mögött egy teljesen más kulturális háttér áll, amik közül mindegyiket megéri bemutatni.

Egy másik pont, ahol a „már megint egy szőke hercegnő!”–érvélés sántít, az az, hogy a kisebbségekbe tartozó kislányok nem tudnak azonosulni ezekkel a karakterekkel. Sántít, ugyanis a tények azt mutatják, hogy a kislányokat egyáltalán nem érdekli, hogy egy-egy hercegnő melyik rasszba is tartozik – ők csak azt látják, hogy szép a ruhájuk, szép a hajuk, szépen énekelnek, kedvesek, bátrak, és a sztori végén legyőzik a gonoszt és megcsókolják a herceget. Mikor úgy döntenek, hogy beöltöznek kedvencüknek, eszükbe sem jut, hogy társítsák a saját rasszukat a hercegnőjéhez, így láthatunk fehér Tianákat, ázsiai Csipkerózsikákat és szőke Mulanokat. Számukra ez így van rendjén – tettek alapján választanak példaképet, nem pedig bőrszín alapján.

Azonban, mindezeket figyelembe is véve, valamiben igazat kell adnunk a hőbörgőknek: a Disney-filmekben a női karakterek megjelenítése nem éppen tökéletes.

Miről is beszélek? A hercegnős Disney-filmek karakterszinten egy elég egyszerű képlet alapján működnek: adott egy hősnő, egy „herceg”, a gonosz, a segítők (vagyis a comic relief-karakterek), esetleg a szülő/mentor-figura. Persze vannak karakterek, akik két kategória határára esnek – az Oroszlánkirály hiénái egyszerre gonoszak és comic relief-karakterek, míg Rafiki egyszerre mentor- és comic relief-figura. Persze, egyes kategóriák esetében az abba tartozó karakterek neme adott (bármennyi is támogatom az LGBTQ-jogokat, sem én, sem a világ nem áll készen egy leszbikus Disney-hercegnőre, bár lehet egy queer segítőtársat ideje lenne megkockáztatnia a stúdiónak), viszont más esetekre ez nem igaz. Láttunk is már női főgonoszt (pl. Ursula, Gothel anyó), és természetesen anya-karaktert és női mentort is, viszont a női karakterek így eléggé alulreprezentáltak, mind számban – az Aladdinban például Jázminon kívül nem is jelenik meg más, megnevezett női karakter –, mind főleg egy adott karakter-kategóriában: a comic-relief karakterek esetében.

Furcsamód a klasszikus szakasz ebből a szempontból nézve viszonylag kiemelkedő volt: a Csipkerózsika tündérei és a Hamupipőke tündér keresztanyja mind a mentor- és a comic relief-karakter határán helyezkedtek el, segítették a karakter előrehaladását, miközben humorosak tudtak maradni. Ez a féle karakter még valamilyen szinten visszaköszön A szépség és a szörnyeteg Kanna Mamájában, de aztán semmi – a viccesnek szánt, pozitív karakterek a kilencvenes években és a kétezres évek elején szinte kivétel nélkül hímneműek.

 Aprócska felvillanások persze vannak – a múzsák a Herkulesben, bár ők inkább a narráció elemei, mintsem teljes értékű kerekterek. Terk a Tarzanban, bár az ő karakterét eredetileg hímneműnek írták, és végleges karakterizációja is igencsak maszkulin – vagyis Terktől még nem fog átmenni a film a Bechdel-teszten. Az Oroszlánkirály Shenzije szintén hímnek indult, ám miután az alkotók nem tudták leszerződtetni Tommy Chongot, aki a hangját adta volna, Whoopi Goldberget kérték fel a szerepre, a főkolompos hiéna pedig nőstény lett. Esetleg még Fa nagymama a Mulanból, akinek spiritualitását szenilisségével szembeállítva érték el a komikus hatást az alkotók. A fent felsorolt karakterek közül azonban egy sincs – főleg kor, a történetben elfoglalt pozíció és mentalitás miatt – akivel a kislányok, mint humoros karakter azonosulni tudnának. És ilyen nem is volt, egészen 2009-ig.

A hercegnő és a béka az a Disney-mese, amiben talán először jelenik meg a történethez hozzátevő, nőies, szerethető pozitív karakter, aki emellett még humoros is – ez pedig Tiana gazdag barátnője, Charlotte. A szeleburdi szöszi első ránézésre önző és felszínes, ám a történet végére igazi mélységeket mutat. Humorossága lelkesedésében rejlik, abban, hogy mindenbe egy kicsit több energiát öl, mint kellene, és ezt nem feltétlenül veszi észre. Motivációja egyértelmű, de hajlandó céljáról lemondani barátja kedvéért. Bár humoros mellékkarakter, könnyen megszerethető, és még azonosulhatunk is vele.

A hercegnő és a béka után az Aranyhaj és a nagy gubanc ismét a megszokott képlettel dolgozott (hősnő, női főgonosz, rajtuk kívül csupa hímnemű segédkarakter), ám Aranyhaj naivitása fokozta a karakter humorosságát. A tavaly decemberben megjelent Jégvarázs azonban már bontja a képletet, két női főhőssel dolgozik, a negatív karakter ügyködése nem kap akkora hangsúlyt, helyette inkább a testvérek közti dinamikára és egy rajtuk kívülálló problémaforrásra épít – Elsa elnyomott varázsereje –, és a konfliktus végső feloldása sem egészen a megszokott módon történik.

A Jégvarázs remélhetőleg egy új trend előfutára, ahol a Disney eddigi filmjeinek erényeit új ötletekkel és hozzáállással ötvözi majd, valamint női karaktereit is bátrabban felhasználva, szélesebb skálán helyezi el majd hősnőit.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák