Nem is tudom, milyen régen készültem már erre a filmre – az biztos, hogy tűkön ülve vártam az első trailert, és mikor végre kijött, rögtön kijelentettem, hogy megvan a Valentin napi programom (mivel akkor még február 14-re volt időzítve az amerikai premier, más dátumról meg még nem tudtam). Aztán az utóbbi időben belefutottam pár nem túl jól sikerült YA-adaptációba, ahol a szépen felépített történetből a filmkészítők sikeresen logikátlan katyvaszt csináltak, meg néhány blockbusterbe, ami inkább izmos akart lenni, semmint okos, és ennek rendjén rombolta is szorgosan a díszleteit, és ezek után kicsit meginogtam. Vajon jól vissza tudják adni ezt a könyvet? Vagy teljes letargiába zuhanva, esetleg mérgesen távozok majd a moziból? Egyszóval: féltem. De szerencsére a Vámpírakadémiában pozitívan kellett csalódnom.
Nem azt mondom, hogy tökéletes – nem az. De jó. Nem azt mondom, hogy megfogta a könyv hangulatát – nem azt tette. De teremtett magának egy saját atmoszférát, ami bevonta a nézőt és a film végig fogva is tartotta. Nem követte végig vallásosan a könyv cselekményét, itt elvett kicsit, ott betoldott valami mást, amott meg átírt valamit, de ez sem volt feltétlen probléma, sőt, volt a történetben olyan pont, amit szerintem a film jobban – vagy legalábbis realistábban – mutatott be, mint a könyv. És igen, voltak benne strigák – de kellettek, hogy a néző lássa, mennyire komoly is a helyzet. És igen, volt benne ezüstkaró – a film szempontjából szerintem ez is logikus, miért tartsák vissza, ha lehet, hogy nem lesz folytatás? Mondjuk a székben ülve azért felötlött bennem, hogy jó lenne szűz szemmel látni a filmet – csak hogy lássam, a könyv olvasata nélkül is érthető-e. Ami viszont kicsit idegesített, az az volt, hogy néhány dolgot egyenesen a szánkba rágtak – köszönöm, elsőre is felfogtam, hogy Andrej Lissa bátyja, nem kell még kétszer elmondani, főleg nem olyan szereplőkkel, akik számára ez egyértelmű.
Ami buktató lehetett volna a filmben – ám mégsem lett az –, az a Rose és Lissa közti kötelék. A könyvben ez nem más, mint egy narrációs trükk, ami lehetővé teszi az írónő számára, hogy Rose szemszögéből láttathassa az eseményeket, ám olyan dolgokról is beszámolhasson, amiknél a testőrtanonc nincs jelen. Ezt papíron nem nehéz megoldani, a filmvásznon viszont annál trükkösebb – de sikerült: szép a szemeffekt, a váltás a két nézőpont közt, Rose futó kommentárjáról már nem is beszélve.
A szövegkönyvet imádtam, a fordulatok, a kis szócsaták remekül kijöttek, és nem egy aranyköpés-szagú sor hangzott el a filmben. A fordítás is szép volt (bár szeretném majd látni eredeti nyelven is), viszont a humornak volt hátulütője is: volt, ahol oda került poén, ahová lehet, hogy nem kellett volna.
A színészi játék és a karakterek megjelenítése is nagyon a helyén volt, számomra főleg a Rose-t alakító Zoey Deutch tetszett – remekül hozta a belevaló testőrtanonc figuráját, a karakter kis nüanszait – hogyan viselkedik Lissával, hogyan Miával, hogyan Jessevel. Lissa (Lucy Fry) és Mia (Sami Gayle) megformálása is tetszett, bár az előbbi utolsó jelenete nekem kicsit sántított – persze lehet, hogy csak a szinkron volt a hibás. A srácokra nagyon jó volt ránézni, Dimitri (Danila Kozlovsky) tényleg szépen nevetett, Christiannek (Dominic Sherwood) néhány jelenetben szinte szó szerint perzselt a tekintete, Mason (Cameron Monagham) imádnivaló volt. Sarah Hylandnek is nagy piros pont jár Natalja megformálásáért – pont annyira volt tündéri lúzer, amennyire kellett, hogy aztán utolsó jelenetében egyszerre hátborzongatóba menjen át. Akiért viszont kicsit haragszom, az Kirova igazgatónő (Olga Kurylenko) – kérem szépen, Kirova nem alapjáraton szemét. Nem kezdi el csak úgy fenyegetni a diákot, hogy mehet vérszajhának. Kirova a hatalom megszemélyesítője az iskolában, a rend fenntartója – Rose kihúzta a gyufát, hát megbünteti. Szigorúan, de jogosan – és nem tapintható rosszindulattal.
A díszletek, a jelmezek, a kellékek – tehát úgy zusammen a képi világ – is nagyon szép lett. A harci jelenetek, bár nem vagyok szakértő, szerintem nagyon szépre, látványosra sikeredtek – imádtam nézni őket, szinte már valami halálos táncra emlékeztettek. Szép volt a vágás, szép volt a kameramozgás, jó volt a zene. Az utolsó előtti jelenet pedig, mikor egy pillanatra megrepedt a negyedik fal – bravó. Tapsolt is az egész terem.
A végső ítélet: jó volt ez a film, és biztos, hogy még többször meg fogom nézni (angolul és magyarul is, és memorizálom a legjobb sorokat). Ha engem kérdeznek, megérdemli a folytatást.
Amúgy meg édes mézes krémes.
További cikkek:
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback