Eszméletlen sokat kellett várnunk erre az epizódra, majdnem három hónapot – azt hittem megkergülök. Nem szeretem a cliffhangert, egyszerűen hibás a koncepció, hogy majd a befejezetlenség miatt tovább maradnak a nézők – ez nem igaz! Azért vagyok még mindig itt, mert érdekel a sorozat, a szereplők sorsa, életük alakulása, nem pedig azért mert egy részt félbevágtak.
Az előző epizód inkább felingerelt, mintsem igazi élvezetet nyújtott volna. Dühített, mert pont arról nem szólt, amiről elvileg a Walking Deadnek kéne: a szereplőkről és az ő érzelmeikről. Pont ezért is szerettem az első és a második évadot, mert főleg ez volt a központi téma. De legalább ebben a részben kaptam valamit. Mert igen, ez is egy szép, lassú tempójú negyvenöt perc lett, hallelujah.
A börtön megtámadása és lerombolása után Michonne visszajött körbenézni, de csak romokat és járkálókat talál, túlélőket nem. Egy szó sem hagyja el az ajkát, nem hallunk mást csak a hörgést, a tüzet és a természet hangjait. Michonne a járkálók között halad, végül szerez magának két újabb háziállatot és elindul – ő sem tudja hová –, de a börtönnél nem maradhat. Az álom, amelyet lát, fantasztikus. Ahogyan összecsúsznak az emlékek, az időbeliség, szürreálissá téve az egészet – azt hiszem a készítők pontosan bemutatták, hogyan is álmodnak az emberek, túl a realitáson, mégis masszívan belékapaszkodva.
Carl halad elöl, Rick pedig mögötte, gyakorlatilag csoszog – rettenetesen néz ki, nagyon összeverték. Végül találnak menedéket, élelmet és vizet. A feszültség apa és fia között percről percre erősebb, végül kirobban Carlból. A kisfiúból – akit a pilotban megismertünk, aki a farmon kószált esztelenül, vagy a börtönnél kifordult önmagából – végre férfi lett. A srác annyiszor hozta rám a frászt, hogy órák kellettek míg rendbejövök – miért pont ezt élvezem én annyira?
Ebben a részben a csend és a szavak váltakozása volt igazán félelmetes. Keveset beszéltek, de annál többet láttattak, mégis minden egyes szó olyan súllyal esett a latba, amilyet szerintem eddig a sorozat még nem produkált. A kontraszt az, ami igazán ütött: ahogy Carl a tetőn eszi a háromkilós pudingot, körülötte csendesek az utcák, halk dallam szól, majd a félig nyitott ablakon egy zombi próbálja elérni – persze esélytelenül. Fantasztikus!
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő
Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.
Korábbi cikkek
- Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
- Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
- Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
- IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!
Trackback/Pingback