Gravitáció (2013)

Újabb kérés érkezett hozzánk, ezúttal a tavalyi év egyik nagy sikere, a Gravitáció után érdeklődtek. Két ok miatt nagyon is érdekelt a film: egyrészt hatalmas rajongója vagyok Sandra Bullocknak, minden filmjét láttam – nem viccelek, tényleg ­–, másrészt a történet az űrben játszódik és nekem ennyi is elég ahhoz, hogy látni akarjam. Persze ennek okán már rengeteg borzalmas és kritikán aluli filmbe futottam bele. Tartottam kissé a Gravitációtól, mert tapasztalataim szerint ha egy filmet ennyire nyomnak, akkor ott baj van. Nos, itt baj nem volt, a történet korrekt, de úgy érzem nem akkora élmény, mint azt beharangozták.

Szinkronosan néztem meg, ami felemásra sikeredett, Sandra Bullock hangja a már jól megszokott Fűr Anikó, de George Clooneyé nem a már jól ismert Szabó Sipos Barnabás, hanem Kőszegi Ákos. Ezt a cserét nehezményeztem, de tíz perc után már fel sem tűnt, úgyhogy emiatt az élményen egyáltalán nem esett csorba.

Nos, a történet rém egyszerű: az asztronauták űrsétát tesznek, beszerelnek egy új panelt a teleszkópba, de egy baleset folytán hihetetlen mennyiségű törmelék zúdul a nyakukba. Ryan (Sandra Bullock) elsodródik az űrhajótól, Mattnek (George Clooney) sikerül utánamennie, ezután együtt indulnak neki az útnak, amely a túlélésükről szól egy olyan közegben, ahol nincs semmilyen élet.

Amit el kell ismerni az az, hogy a film vizualitása tényleg lenyűgöző. A felvételek a Földről fantasztikusak, lélegzetelállítóak, és még ide pakolhatnék többtucat jelzőt, az sem lenne elég. A bolygónk gyönyörű, mindegy, hogy a fényárban úszó városokat látjuk vagy az óceán hihetetlen egyenletességét. A kameramozgás tökéletes, olykor csodálhatjuk az űrt vagy a planétánkat, olyakor pedig keringünk, mintha csak egy űrhajósok lennénk – fantasztikus.

Alfonso Cuarón rendező hihetetlen precizitással tervezett meg mindent, a legkisebb képnek, a legcsendesebb sóhajnak is jelentősége van. Szembeállította az űr végtelenségét és monumentalitását az emberi egyszerűséggel, de képes volt ezt nem lekicsinylően láttatni. Ami viszont zavart az a zene. Nem mondom, valóban monumentális és, és, pont ez a baj – az űr, ahol nincs hang, sokkal félelmetesebb, ha mi sem hallunk semmi aláfestő zenét – akkor a hatás tényleg csontig hatol. Az utolsó jelentbe is belerondít a zene, pedig azok az apró hangok mennyivel jobban ütöttek, igazán élővé tették azokat a perceket.

Képileg fantasztikus: a halál torkából éppen kislisszanó Ryan magzatpózban lebeg, az űrhajóból kilebegő Marslakó-figura, a súlytalan kínai szerencsepénz. Mikor Ryan elsodródik, először kívülről látjuk, a mögötte lévő sötétséggel együtt, és szépen lassan közelítünk felé, míg végül bejutunk magába a sisakba és szinte odaszoríthatjuk a fejünket hozzá, hogy lássuk, amit ő lát. És igen, kaptunk olyan jelenetet is, ahol a hang kiszökött és nem volt más csak a kép és a csend – azt hiszem nem vettem levegőt, bivalyerős másodpercek. Ahol Ryan botorkál és csak az ő szemén át látunk, halad előre, olykor nekimegy valaminek, káromkodik, megy, tovább újra káromkodik.

A film legnagyobb hibája – mert igen, van neki -, az a karakterek hiánya. Egy kétszereplős darabban kevés ha csak ott vannak mint egy kiegészítő a tájhoz. A színészek prímák, Bullock remek színésznő, ha csak az arcát nézem és nem látok mást a filmből akkor is tudom, hogy félt, retteget vagy éppen megpihent egy kicsit. Clooney, nos, ő vicces volt, kissé erőltetetten, de tényleg próbálkozott – sármos a pasas valóban, de színésznek nem a legjobb, itt pedig harmatgyenge. A karakterekkel van a baj: érdektelenek, felszínesek, az éppen szétrobbanó űrhajó is több érzelmet váltott ki belőlem, mint a kettejük szenvedése. Ez pedig egy olyan filmnél, ahol csak ők ketten vannak, olyan hiba, amit sem a képi világ, sem a profi rendező nem tud orvosolni. Voltak apró morzsák Ryan múltjából, de úgy éreztem, mint ha csak egy adatot olvasnék le a képernyőről: született ekkor és ekkor, itt élt, stb., stb.

Miért nem kaptunk elején többet a karakterekből? Egyből a mélyvízbe dobtak és az ugatós jelentig semmit nem voltam képes érezni irántuk – pedig ezt nem nehéz elérni nálam, – de még utálatot sem, semmit sem. A film végére Ryan karakter hamvába halt főnix módjára feléledt és még az is elérte, hogy szurkoljak neki, de ezt csak az utolsó negyedórában. Elismerem, lehet jó filmet forgatni kevés, vagy akár csak két szereplővel, de ahhoz olyan karakterek is kellenek. Itt pedig pont ők hiányoztak. A film túlságosan felemás lett, nem érdemelt meg ennyi díjat és az ezután következőket sem fogja.

Szerző

Catleen

Alapító és főszerkesztő

Mindig online kütyüfüggő, “csak még egy epizód” suttogó, űrhajó gyűjtögető kocka, digitális bennszülött. Igazi fangirl és PR munkatárs a Serenityn.

Korábbi cikkek

• Akciófilm2023-03-24Csak a dínók számítanak – 65 (2023)
• Dráma sorozat2022-12-30Vaják: A vér eredete (2022) – 1. évad
• Dráma sorozat2022-06-21A királyság (2009), 1. évad
• IDW2022-06-09Transformers: Éljen Megatron!