Talán még a magyar kiadás előtt rajongója voltam a könyveknek, azóta is tűkön ülve várom minden egyes új kötetet, Cassandra Clare-t pedig napjaink egyik legjobb young adult-írójának tartom (összes eddig megjelent kötete ott virít a „piedesztálon”, ahová csak a kedvenceim könyvei kerülhetnek). A filmmel viszont nem ilyen rózsás a viszonyom. Eredetileg meg akartam én nézni moziban, aztán addig húztam az időt, amíg lekerült a műsorról, utána valahogy nem akaródzott megnézni, a trailer kifejezetten taszított, de aztán a héten rávettem magam, és végre megnéztem – nem mondanám, hogy egy kifejezetten pozitív élmény volt.
Ha megengeditek, most kihagynám a történet rövid ismertetését, és rögtön a forgatókönyvvel kezdenék, amivel mind közelről, mind távolról nézve komoly problémák vannak. Mint ahogy már a How I Live Now esetében említettem, jó könyvadaptációt úgy is lehet készíteni, hogy nem követjük az alapművet sorról-sorra – a How I Live Now-ban rengeteg dolgon változtattak, de a sztori még így is prímán működött, mert a változtatások logikusan illeszkedtek a történetbe. Sajnos a Csontvárosra ez nem igaz. A forgatókönyvírónak sikerült az egész sztorit összezagyválnia, megkavarta a kronológiát, kivett dolgokat, beletett dolgokat, átírt dolgokat, amivel alapból nem is lenne baj, csak sajnos a logikus elemeket cserélte logikátlanokra. Közelről nézve is sántít az egész – a dialógusok harmatgyengék, néhol egyszerűen nevetségesek. Gyakorlatilag az egyetlen értékelhető sorok azok, amik egy az egyben át lettek emelve a könyvből – főleg Jace beszólásai –, de ezek meg az új szövegkörnyezetben annyira idegenek, hogy szinte kilógnak, erőltetetté téve a jeleneteket, amiben megjelennek.
Ezek a változtatások más problémákat is szülnek – főleg a célközönséget nézve. Ugyanis valaki, aki nem olvasta a könyvet, talán nem akad fenn rajtuk, az ilyen nézőnek viszont mással gyűlik meg a baja, név szerint azzal, hogy valószínűleg fogalma sincs, hogy mit is lát. A készítők ugyanis nem nagyon törődtek azzal, hogy megmagyarázzák a könyv amúgy hihetetlenül komplex mitológiáját. Így a néző hallgathatja, hogy vannak Árnyvadászok, meg Néma Testvérek, és három szent ereklye, de normális magyarázatot nem kap, hogy mik is ezek. Ugyanakkor viszont mást meg a néző szájába rágnak – például adott egy nagyon szép kis epizód a könyvben, amikor Jace mesél Clarynek egy fiúról, aki megszelídített egy sólymot, amit utána az apja megölt. A könyvben eltelik egy kis idő, mire megtudjuk, hogy a kisfiú Jace maga, a filmben viszont a srác rögtön úgy meséli, hogy ez vele esett meg.
Pár szó a színészekről és a karakterekről: Jamie Campbell Bowerben egy cseppnyit pozitívan csalódtam, de éppen csak egy cseppnyit. Még csak a trailert látva rettenetesen taszított a játéka, abban a két percben egyszerűen képtelen volt eladni nekem Jace karakterét. Két óra alatt ez egy kicsit jobban megy neki, ami mondjuk csak annyit jelent, hogy egy-két sora betalál, de azért még a film 80%-át ugyanazzal a pofával játssza végig. Clary (Lily Collins), könyves alteregójával ellentétben, itt effektíve hülye, Simon (Robert Sheehan) nem rossz, Alec (Kevin Zegers) és Izzy (Jemima West) viszont annyira a margóra szorult, hogy szinte említést sem érdemelnek.
Amire nem igazán lehet panaszom, az a film képi világa – az intézet gyönyörű, a belső terek nagyon szépen ki lettek dolgozva, Magnus (Godfrey Gao) partija is egész jó lett, viszont a rúnákkal nem vagyok egészen kibékülve. Úgy értem – hatalmasak. És ezek egy picike irónnal rajzolják fel, aminek mondjuk egy centi széles a feje, míg némelyik rúna vonala van vagy öt centi széles – túl nagy meló. Emellett örömmel látom, hogy a CGI eljutott arra a szintre, hogy a legundorítóbb, legocsmányobb dolgokat is képes tökéletes hitelességgel a vászonra varázsolni. Annak pedig, hogy a filmben elég gyakran bukkannak fel meztelen férfi felsőtestek (bár volt, amit kihagytam volna), nőként nagyon is örülök, józaneszű nézőként viszont nem, ugyanis eme magamutogatás az esetek többségében teljesen felesleges és indokolatlan volt.
Tehát egyszer megnéztem a filmet. Közben el-elkalandozott a figyelmem, meg bosszankodtam, meg nyögtem, meg sóhajtoztam, de legalább túlestem rajta. Ha lesz is második rész, kétlem, hogy befizetek rá – inkább maradok a könyveknél.
További cikkek:
A végzet ereklyéi – Csontváros, visszavágó
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback