Nem szeretem a zombikat. Pontosabban már a zombiság gondolatától is hideg futkos a hátamon, a gyomrom görcsbe rándul, és igen érdekes pofákat tudok produkálni, ha valaki egy zombifilm véresebb jeleneteit ecseteli a jelenlétemben. De tudjátok mi? Ez a film tetszett.

A zombi-apokalipszisen túl a megmaradt maroknyi ember egy óriási fal mögött rejtőzködik, miközben a falon túl mindenki – nos, mindenki zombi. De hogy az egészben legyen egy kis csavar, vannak „jó zombik” és „rossz zombik”. A jó zombik ijesztőre sminkelt, rongyos, csoszogó színészek, akik között azért zajlik valamiféle kommunikáció, míg a rossz zombik CGI rondaságok, akik tényleg csak az agyra hajtanak. Vagyis a jó zombik dettó, de… ők azért mégse.

A főszereplő, R (Nicholas Hoult) egy ilyen jó zombi, aki miközben naphosszat rója egy kihalt és zombikkal teli repülőtér folyosóit, magában nagyon kis szórakoztató monológokat nyomat. Kifejti, hogy nem tudja, hogyan lett zombi, hogy régen mennyivel jobb volt az élet, mert az emberek figyeltek egymásra (itt bekukkant az irónia egy flashback képében), meg hogy tulajdonképpen megeszik mindent, aminek dobog a szíve – mondjuk emiatt bűntudata is van. Aztán egy nap éhségében pár társával kimerészkedik a városba, ahol egy csapat éppen gyógyszerek után kutató fiatalba botlik. Rögtön neki is esnek a srácoknak – ez volt az a jelenet, ahol majdnem kikapcsoltam a filmet –, és R el is fogyasztja az egyiküket (Dave Franco). Itt jön a fordulópont: azzal, hogy megeszi a fiú agyát, hozzájut annak emlékeihez, és ezzel egy időben valami úton-módon megmagyarázhatatlan vonzódás alakul ki benne a fiú szintén jelenlévő barátnője, Julie (Teresa Palmer) iránt. A „vacsi” után visszaviszi a reptérre a rémült lányt, és onnantól kezdve csak egyetlen dolog hajtja: hogy megvédje Julie-t. Viszont az éremnek két oldala van – ahogy ő megmenti a lányt, a lány is megmenti őt: valami furcsa folyamat indul be R-ban, a szíve újra dobogni kezd, a fiú pedig lassan elkezd visszaváltozni emberré.

A film nem magyaráz meg igazából semmit – sem azt, hogy mi okozta a zombi-kórt, sem azt, hogy mi okozza (tudományos alapon) annak visszafordulását. Mondjuk ez igazából nem is hiányzik, mivel az egész egy nagy allegória: ha nem törődünk embertársainkkal, ha nem adunk és kapunk figyelmet és szeretet, elvesztjük az emberségünket. A film éppen csak egy véres, és amúgy furcsamód divatos, hátteret választott a sztorihoz. És hogy az üzenet ne legyen olyan egyértelmű kellettek még a rossz zombik, akiket fejbe lehet lőni, csak úgy, a poén meg az erőszak kedvéért, meg hogy legyen némi hollywoodi akció a filmben (de érdekes lett volna egy színtiszta, jó, lassú folyású zombi-dráma, ami tisztán a folyamat visszafordításáról szól!).

R ügyetlen ügyködése Julie kegyeiért irtó cuki, Nicholas Hoult is nagyon jól eltalálta a figurát, az első ironikus belső monológtól, az utolsó „tudom, mit akarok mondani, csak nem tudom magam kifejezni”-gesztusig. A zene is betalált – a Rock You Like a Hurricane-től és Pretty Womanig –, a kameramozgás is tetszett, a film utolsó öt perce pedig kifejezetten felemelő.

Szóval – le a kalappal, ez egész jól sikerült. De ez még nem jelenti azt, hogy egyetlen másik zombifilm megtekintése is szerepelne a terveim közt.

Szerző

Orlissa

Alapító és főszerkesztő-helyettes

A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.

Korábbi cikkek

• Családi film2023-02-02Asterix és Obelix: A középső birodalom
• Esemény2021-10-30Vigyázz, kész… regény!
• Film2021-08-05Ismerős vizeken — Dzsungeltúra
• Film2021-07-14Nem jó, de legalább bájos—Szerelmek, esküvők, és egyéb katasztrófák