Ritkán futok bele olyan filmbe, ami annyira érdektelen, hogy megtekintés után igazából azt sem tudom, mit mondjak róla, de sajnos A magányos lovas pont egy ilyen film.
John Reid (Arnie Hammer) sokéves távollét után tér vissza szülővárosába, a texasi Colbyba, hogy Texas ranger bátyja mellett betöltse a kerületi főügyész posztját. Csakhogy a vonaton utazik az indiángyilkos Butch Cavendish (William Fichtner) is, akit éppen akasztani visznek Colbyba, egy látszólag félbolond, szintén rabosított indián, Tonto (Johnny Depp) társaságában. Cavendish emberei megcsáklyázzák a vonatot – a fő terv a főnök kimentése, de közben nyugodtan lehet kicsit rabolgatni is –, John pedig rögtön megpróbálja játszani a hőst, bár nem túl sok sikerrel. Ha a bátyja, Dan (james Badge Dale) nem ér oda időben, a mozi címszereplője tíz perccel a film kezdete után fűbe harap.
Bár a katasztrófát sikerül megakadályozni, Cavendish megszökik, a rangerek – Johnnal kiegészülve – pedig uccu, utána. Azonban nyomkövetőjük áruló, aki csapdába vezeti a csapatot, aminek tagjait Cavendish és emberei lemészárolnak. A holtakat az időközben a helyszínre érkező Tonto temeti el, ám ekkor megjelenik egy albínó „szellemló” (egeeen…), aki újra életet lehel Johnba. Mikor az magához tér, Tonto elmondja neki, hogy mivel megjárta a másvilágot, nem lehet őt többé csatában megölni, és amúgy Cavendish egy Wendigo, vagyis emberevő démon, akit ez ezüst átkozott meg, Tonto pedig már több mint húsz éve üldözi – most pedig, ha bosszút akar állni bátyja haláláért, Johnnak is be kell szállnia a harcba.
Hát az egyszer biztos, hogy a film látványos. Központi elem a vasútépítés, a szép kis közel két és fél órás játékidő alatt nem egy vonatot törnek darabokra a szereplők – mindezt elképzelhetetlen mennyiségű CGI-vel fűszerezve. De itt aztán tényleg minden CGI: a vonat, az ezüst, a bivaly, a vérnyúl. Logika és koherencia viszont csak elvétve akad – Johnnak és Tontónak nagyjából hatszor meg kellett volna halnia csak az első félórában, a sztori szétesik, a ritmus rossz, és mellesleg az írók azt sem tudták igazán eldönteni, hogy maradnak a realitások talaján, vagy inkább átgrasszálnak kicsit fantasy-földre.
Johnny Depp élvezetes Tontóként, de igazából semmi újat nem mutat. Arnie Hammerre jó ránézni, de a karaktere olyan idegesítő, hogy nagyjából a film felére megutálja az ember (komolyan mondom, nagyjából Bella hisztizett ennyit anno, pedig nála azért enyhítő körülmény, hogy tinédzser és nőnemű). Helena Bonham Carter figurája, a féllábú madam érdekes – is lehetne –, de kifejtést vagy akárcsak lezárást sem kapott, így meg igazából csak húzza a játékidőt. A film nagy gyengepontja számomra Rebecca (Ruth Wilson), Dan felesége, akibe nem csak férje-ura, de sógora és még az egyik rosszfiú is szerelmes – ezzel amúgy nem lenne semmi baj, ha a csajban meglennének azok a kvalitások, amik egy ilyen szerephez kellenek. De nem, a csaj nem is szép, nem is kifinomult, nem is kifejezetten erős, olyan kis semmilyen, ami még elmenne egy kis westernfeleség-mellékszerepnél, viszont romantikus hősnőhöz vajmi kevés (viszont hogy ez ne tűnjön fel annyira a nézőnek, a készítők biztosra mentek, hogy a háttérben megjelenő prostihordából egy olyanról se legyen közeli, aki akárcsak egy kicsit is csinosabb lehetne nála). Mellesleg pedig a film végére furcsamód a csaj totál elfelejti, hogy amúgy ő éppen most lett özvegy, és az az utolsó jelenetben lazán fehér ruhában flangál.
Ja, és lehet, hogy ez csak az én szememet bántotta, de John – szégyelljék magukat a készítők – az egyik jelenetben a kezében egy tündéri kis bolyhos ragdoll kiscicával sétál be a képbe. A probléma? A fajtát csak közel száz évvel később tenyésztették ki.
A magányos lovas még elmegy szombat-vasárnap délutáni mozizáshoz, ha a hét annyira kifárasztott minket, hogy jártányi energiánk sem maradt gondolkodni, csak látványos akciójeleneteket akarunk nézni, azokat viszont végtelenítve, de minden egyébhez túl gyenge és felszínes.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
