Az elmúlt egy hónapban másodszorra kellett két hetet várnunk az új részre – emiatt már kezdtek elvonási tüneteim lenni. Viszont végre itt a hétfő, hozzájutottam az adagomhoz, így hát megint kék az ég (vagyis randa felhős, de ez most lényegtelen). Összességében ugyanazt tudom elmondani erről a részről, amit az előzőről: szép volt, jó volt, de nem kiemelkedő.
Két elitgimnáziumba járó diáklány egy taxiban ülve végignézi barátnőjük, Madison halálát, mindezt egy videó-híváson keresztül. Ám ahelyett, hogy meglátnák a gyilkost, valami megmagyarázhatatlannak lesznek szemtanúi: a lány szobájában a fények villódzni kezdenek, a tárgyak megremegnek, majd egy ismeretlen erő a plafonhoz vágja Madisont, aki már holtan ér a padlóra.
A nyomozás az áldozat iskolájába vezeti Beckettéket, ami a véletlen fintora folytán egyike azoknak a gimnáziumoknak, ahonnan Castle-t annakidején kicsapták. És, csak hogy még szebb legyen a szituáció, az igazgató azóta sem ment nyugdíjba, és még nagyon is jól emlékszik Castle-re annak diákéveiből. Az évtizedes nézeteltéréseket félretéve az igazgató rögtön rá is mutat egy potenciális gyanúsítottra, akit Madison és barátnői zaklattak, és aki úgy tűnik, akárcsak Stephen King hősnője, Carrie, telekinetikus erővel bír.
Mint ahogy már az elején említettem, az epizód jó volt, csak éppen nem nagyszerű. Castle rá is kapott a természetfeletti vonalra, meg nem is (lelkesedése semmi sem volt ahhoz képest, amit mondjuk a zombis vagy a nagylábas részben produkált, de mentségére legyen mondva, legalább fel akarta hívni Stephen Kinget). Volt tipikus Castle-s abszurd humor, csak nem elég. Maga az ügy viszont jó volt, éppen elég szövevényes és csavaros, hogy fenntartsa a néző érdeklődését.
A mellékszálak előtt ismételten le a kalappal – egyrészt bepillantást nyerhettünk abba, milyen volt Castle gimnazistaként (valahogy meg sem lepődtem, hogy fellopott a tetőre egy tehenet), illetve abba hogyan, vagy hogyan nem élte meg Castle és Beckett a saját szalagavatóját. És az írók pluszban mindezt összekötötték egy esküvős témával is: mi is legyen a dal, amire Castle és Beckett először táncol házastársként? (Ez végül sajnos nem a Stop and Stare lett, de attól még nagyon szép számot választottak.) Az utolsó jelenet pedig jó szokás szerint olyan édesre sikeredett, hogy ott helyben elolvadtam a monitor előtt.
Összességében tipikus szezonközepi töltelékrész volt az eheti, ami ugyan nem rengette meg alapjaiban a 12-es rendőrőrs világát, de azért kellemes, szórakoztató, és éppen eléggé feszült volt ahhoz, hogy tartsa a sorozat színvonalát.
És a végére még egy megjegyzés: nem szokásom beleütni az orrom már elkészült filmek szereposztásába, de az epizódban megjelenő egyik tinédzser epizódszereplő (Victory Van Tuyl) pont úgy nézett ki, ahogy anno olvasás közben elképzeltem Miát a Vámpírakadémiából.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
