Először is minden tiszteletem és millió csóközön a Sam Fell & Chris Butler duónak, hogy 2012-ben apokalipszis helyett ilyen kis szeretnivaló, viccesen ijesztő, néhol szomorú filmmel leptek meg minket, mint a ParaNorman.
A története rém egyszerű alapokból építkezik: Normant, a hallgatag kisfiút kiközösíti szinte az egész város ahol él, mert látja a szellemeket, sőt, beszélni is tud velük, ám senki nem hisz neki. Egy átok miatt azonban a holtak nem hajlandóak tovább halottak maradni és betörnek a városba. Rajtuk és mindenkin is csak Norman tud segíteni. Nos, általában nagyon szőrszálhasogató vagyok minden zombinemű dologgal, de az élménytől, amit Norman és a társai adtak nekem, kétségeim úgy tűntek el, mint Rózsi néni a piacon. Komolyan mondom, így eddig csak a Coraline és a Karácsonyi Lidércnyomás tudott a fotelba szögelni. Nézzük is meg, hogy mi teszi különlegessé a paranormális-zombis paródiánkat.
Legelőször is: a parodizáló elemek. Kell-e annál viccesebb, mint zombis cuccok közt mászkálni, majd egyszercsak felcsendül a Halloween c. horror remekmű nyitózenéje, majd kapsz egy sejtelmes üzenetet, végül az ablakból egy hokimaszkos taggal szemezni, aki a kezdeti szívroham után kiderül, hogy a legjobb haverod, aki csak hokizni hívna ki. És mindez hét másodperc alatt! Lemértem! Amit ez a film a legjobban tud, az meglepni nézőt (a nevettetés mellett persze). Következő megállónk a szereplők, és itt most megengedek magamnak egy kis komolyságot: a karakterek rendkívül kidolgozottak, a félbevágott szellemkutyán át a zombi-ítélőszékig. De a legfontosabb az Norman és Aggie karaktere. Bár háromszáz év és egy túlvilág választja el őket, nagyon is hasonló dolgokon esnek át különleges adottságaik miatt. Kinevetik, elkerülik őket és mint azt megtudjuk, Aggie esetében ez végzetesnek is bizonyult. Elfeledni azt, aki vagy, sosem jó dolog, főleg ha ez hatalmas síron túli erővel is párosul.
Legvégül pedig a Tanulság. Igen, nagybetűvel. Nem véletlen. Direkt vagy indirekt, de a rendezőpáros egy olyan ütős társadalmi fricskát tesz bele a kis véres plüssmaciba, hogy emellett még a körbepörgő rúgás is eltörpül. Ugyanis hiába telnek el évek, évszázadok az ember attól még ember marad. Ugyanúgy jár-kel és ragad vasvillát, ha valamit nem ért, és így fél is tőle. De nevezzük nevén a kölköt és nézzünk szembe, ha kell a világgal, ha kell önmagunkkal vagy egy háromszáz éves hisztis kislánnyal, a fő, hogy sose forduljunk semmi újtól és attól, aki segítségre szorul.
Szerző
-
Alapító és szerkesztő
Főállású gamer, horror rajongó és anime szakértő. Sok mindenről szeretek és tudok beszélgetni, ezért is jó zombi módjára mindenki agyára megyek.
Trackback/Pingback