Miután a film premierje már a nyakunkon – hál’ Isten! – úgy gondoltam, itt az ideje, hogy felfrissítem az emlékeim és újraolvassam a sorozatot. Érdekes, hogy mennyire más volt most olvasni, mint először.
A könyv világában háromféle vámpír létezik: a mora, aki megszületik, meghal, vért iszik, de nem gyilkol, érzékeny a napfényre, de elviseli és rendelkezik elemi varázserővel; a striga, akit megalkotnak, halhatatlan, vért iszik és gyilkol is érte, nem bírja a napfényt és teljesen kifordul régi önmagából; és a dampyr, a félvámpír, aki külsőre ember, ám annál gyorsabb és erősebb, nem iszik vért, nem érzékeny a napra és képtelen saját faján belül szaporodni. Ezek a vámpírok szigorú társadalmi rendben élnek: a strigák társadalmon kívüliek, míg a morák, azon belül is tizenkét királyi család a vezető réteg, a dampyrok pedig egy többé-kevésbé alárendelt faj, aminek legtöbb tagja morák testőreként dolgozik.
A történet főhőse és narrátora a tizenhét éves dampyr, Rose Hathaway, aki két évvel az első oldal előtt megszöktette addigi otthonukból, a Szent Vlagyimir Akadémiáról legjobb barátnőjét, Vaszilisza Dragomirt, akivel valami megmagyarázhatatlan lelki kapocs köti össze, ami nyomán érzi annak érzelmeit, sőt, néha az ő szemével látja az eseményeket. Lissa az egyik királyi családból származik, aminek azonban, szülei és bátyja tragikus halála után, ő az egyetlen élő tagja, ami hatalmas terhet ró az amúgy is instabil lányra.
A könyv in medias resszel nyit – ami amúgy jellemző Richelle Meadre –, és a lányokat rögtön az első fejezetben elkapják és visszacibálják az Akadémiára, ahol Lissát tárt karokkal fogadják vissza, Rose-t viszont csak egy hajszál választja el attól, hogy kicsapják. Végül Dmitrij, a fiatal és szexi orosz testőr menti meg az irháját – látja a tehetséget a lányban, és meggyőzi az igazgatót, Rose hadd maradjon. Ennek persze ára van: minden nap extra edzés Dmitrijjel, hogy behozza lemaradását, plusz szobafogság, meghatározatlan ideig.
A lányok a két év kihagyás ellenére gyorsan visszarázódnak az iskola ritmusába, és megindul a könyv egyik fő vonulata: a hatalmi harcok, a vad tánc az Akadémia szociális életében. Mi a jobb, ha meghúzzák magukat és a peremvidékre szorult, biztonságos (és unalmas) emberekkel barátkoznak, vagy ha visszaküzdik magukat a többi nemesi származású diák közé, akik már most politikai csatákat folytatnak és nem rettennek meg egymás hátbeszúrásától? És ha ez még nem lenne elég, valaki felkavaró üzenetekkel társított döglött állatokat csempész Lissa szobájába, Rose szépen, lassan belezúg mentorába, az olvasó pedig ügyesen elhelyezett flashbackekből megtudja, miért is menekült el a két lány anno az iskolából.
Maga a könyvsorozat nagyszerű, a legjobb szerkezettel rendelkező ifjúsági könyvfolyam életszagú, erős karakterekkel, ám furcsamód az első kötet észrevehetően gyengébb, mint a többi. Ez többek közt annak tudható be, hogy bevezető kötet, és ezért az írónak sokat kell magyaráznia, hogy érthető legyen a világ és a társadalmi berendezkedés, valamint annak, hogy külön nézve a könyv szerkezete hibás – a végén van egy jelenet, ami megbillenti az egyensúlyt, és látszólag teljesen felesleges is. Ám itt jön be, mennyire bámulatos is a sorozat felépítése: majd csak a negyedik kötetben lesz megérthető – Rose pedig az ötödikben magyarázza meg –, hogy miért is volt szükség erre a látszólag értelmetlen jelenetre.
Probléma még – legalábbis első ránézésre – magának Rose-nak a karaktere. A lány bár alapvetően jót akar és az első számára mindig Lissa, a felszínen impulzív, durva, tiszteletlen és felelőtlen, ami nehézzé teszi azt, hogy az olvasó megszeresse. Hosszútávon viszont pont ez az, ami annyira nagyszerű karakterré teszi – Rose ugyanis fejlődik. Nem csak egy kicsit, finoman, hogy a kritikusok orra alá lehessen dörgölni, hogy na, tessék, itt a jellemfejlődés, nem kell belekötni az íróba, hanem úgy istenigazából. A sorozat folyamán szépen, lassan megérik, fenő a neki szánt feladathoz.
Mikor először olvastam a sorozatot, az első kötet után majdnem abbahagytam, de aztán szerencsére meggondoltam magam, és megvettem a második kötetet is. Ha az első kötet nem is nyűgöz le titeket annyira, ne adjátok fel, hanem kezdjetek neki a következőnek. Higgyétek el, megéri.
Szerző
-
Alapító és főszerkesztő-helyettes
A kedves-naiv-romantikus macskamán, aki írói ambíciókat hajszol. Reménytelen fangirl és könyvmoly.
Trackback/Pingback